A Kőbányai út egyik buszmegállójából figyelem, hogy vonulnak a bölények, tőlem pár méterre két sápadtarcú testvérem eregeti a füstöt. Az egyik szórakozottan gyűrögeti az üres cigisdobozt, majd elejti. – Ej ezek a cigányok… – néz fejcsóválja a másikra. – Mindent összeszemetelnek, mi? – mondja az félmosollyal.
A környékünkön, lent a főutcán működött egy mozi. Csak néhány rajzfilmet láttam ott gyerekkoromban, mert kilencvenegyben vagy kilencvenkettőben bezárták. Egy ideig omladozott, aztán megvette egy cég (nem tudom, milyen, nem tettek ki semmilyen táblát), és raktár lett belőle. Az udvart és az épületet nagyjából rendbe tették, és biztos használták is, bár én nem láttam ott se embereket, se teherautókat. Ahogy az üvegajtón keresztül ki tudtam venni, az előtérben falnak támasztott matracok voltak; hogy a nézőtéren mit tartottak, nem tudom.
Bent a belvárosban, ahova gimnáziumba jártam, nem volt filmszínház, a művelődési központban voltak vetítések. Két-három havonta egyszer mentem oda, később még ritkábban. A központ nagyterme nem szerette a filmeket, jobban tetszett neki, amikor néptáncosok ugráltak, rézfúvósok recsegtek, meg polgármesterek ünnepélyeskedtek.
Mivel nyilvánvaló volt, hogy ifjúkorom fele anélkül fog eltelni, hogy moziba járnék, elővettem a gyerekkori emlékeimet, és azokat színezgettem, alighanem egy sosemvolt rajzfilmet is kitaláltam közben.
Az épület körül továbbra sem volt mozgás, de az udvart takarították, az üvegtáblákat is lemosták – hogy mikor és kik, nem tudom, igaz mindig ugyanabban a két időpontban láttam csak, a buszból: kora reggel meg a délután közepén.
Aztán egy nap, a MOZI felirat Z betűje leesett, a műanyag búra összetört a lépcsőkön. Pár napra rá eltűntek a darabjai. Valószínűleg leszedik majd a többit is – gondoltam –, amilyen fene pedánsak; kicsavarják az égőket, lefeszítik a foglalatokat, egy ház lesz csak a sok közül. Vagy két hétig maradt így (ahogy gyerekkoromban kiolvashattam – jutott eszembe), majd – kiegészült. Az új Z egy kicsit feketébb volt, a búrája egy kicsit világosabb fehér, de ez csak az alapos szemlélőnek tűnhetett fel.
Kedvenc rovatom a helyi lapban a rendőrségi hírek, ahová – mivel nálunk sose történik semmi – már azzal be lehet kerülni, ha valaki nekitolat egy oszlopnak.
Pár hónappal ezelőtt két ittas polgártársunk randalírozott az áruház mögötti parkolóban. Visszapillantó tükröket törtek le, riasztókat indítottak be, az üres üvegeket a falhoz vagdosták. A rendőrség – írta a lap – öt percen belül a helyszínen volt és elfogta őket.
Hisz ez remek! – mondják önök ott a nagyvárosban. – Milyen gyors és hatékony őrei vannak ott a rendnek.
Mi azonban csak hümmögünk: az áruház mögötti parkoló ugyanis a rendőrség épületétől két perces sétára van.
