madzag

A Google Föld egyelőre kissé elfogult képet ad bolygónkról: mindent ugyanabból a szemszögből mutat, de nem ugyanakkora részletességgel. A fontosabb helyekről már kristálytiszta, de a félreesőkről még felhős-ködös képet kapunk. És persze akadnak hibák is: rosszul összeillesztett képek, a felvételek ideje közötti eltérés miatt megváltozó időjárás és sok más egyéb pontatlanság.

(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Shane Cooper Feed* c. installációjában rossz fényviszonyok között is megélő páfrányok növekednek. Felettük – olyan távolságban, hogy a kifejlett példányok ne férjenek el – lehalkított tévékészülékek, más-más csatornára kapcsolva. A növények a képernyők fényében nőnek fel, akárcsak a gyerekek, az üvegfalnak ütközve megtörnek, magukba fordulnak és elfonnyadnak.

Cooper egy újabb alkotása, a Life Support növényei csak akkor jutnak mesterséges fényhez, ha látogató tartózkodik a közelükben.

* a feed szó egyszerre utal az élő szervezet élelemmel és a televízió adatfolyammal való táplálására

(kép Simon Jung; via Next Nature)

Ha a képen látható faragvány a kezünkbe kerülne egy aukciós ház raktárában, valószínűleg absztrakt szobrocskának vélnénk, és unottan tolnánk arrébb, vagy épp helyet keresnénk neki a kabátunk alatt, hogy kicsempésszük – attól függően, hogy állunk az ilyesféle művészettel. Talán elgondolkodnánk rajta, mit ábrázolhat, de olyan messzire nem jutnánk, amilyen messzire a megfejtéshez jutni kell: a pár évszázaddal ezelőtti Grönlandra; a számunkra jelentéstelen tárgyat ugyanis az ammassalik népcsoport tagjai a sziget keleti partjának térképeként használták.

Az északi sarkkör mentén lakókról már az első utazók is feljegyezték, hogy a szóbeli útbaigazítás mellé térképeket rajzolnak a hóba, a földre, vagy a nekik adott papírlapra. Mivel az európai tengerészek saját, egyre pontosabb térképeikhez voltak szokva, nem értették, hogyan lehet kiigazodni a hevenyészett rajzokon, nem értették, hogy az elsorolt tájékozódási pontok és távolságok a lényegesek, a rögtönzött térkép csak ezek megjegyzését segíti. Tehát ha egy grönlandi vadász be akart járni egy általa ismeretlen környéket, egyszerűen megkérdezte egy arrafelé ismerős társát, és memorizálta a hallottakat. Térképként szolgáló tárgyakat nem is nagyon találni az egykori inuit szállásokon, kivéve Észak-Alaszkát és Kelet-Grönlandot.

Gustav Holm dán etnográfus 1882-84-es expedíciója során az Ammassalik régióban élők körében gyűjtött néhány fából faragott navigációs segédeszközt, melyek nagy előnye, hogy a hajósnak nem kell az orra alá tartva vizsgálgatnia őket a sötét és fagyos éjszakában, hanem – ha elég gyakorlott – a kézmelegítője alatt is kitapinthatja rajtuk a helyzetét. A képen látható vastagabb fadarabokba a partvonal fogait fűrészelték (a két oldal egymás folytatása, csak a kezelhető méret miatt helyezkednek el párhuzamosan), és még a hegyeket is kidomborították rajtuk; a vékonyabb térkép part menti szigeteket ábrázol.

(via The Map Room)

Fran Crowe már komoly fölnőtt, mégis minden szemetet összeszed, ami séta közben az útjába kerül. Azután szokott rá erre, amikor az újságban arról olvasott, hogy az óceán minden négyzetmérföldjére negyvenhatezer úszó, lebegő, süllyedő műanyagdarabka jut. Úgy döntött, legalább egy négyzetmérföldnyi szeméttől megszabadítja a tengereket a kelet-angliai lakóhelye környékén tett sétái közben. Egy évig tartott, pedig a kutyája, Matt is segített neki.

A szemétből ajándéktárgyakat készített, amiknek ára egy természetvédelmi szervezet zsebébe került. Kiállításokat is rendezett, a szemétből meg a fényképeiből is.

A ropogós műanyagokból élelmiszercsomagokat állított össze, a teknősöknek és a madaraknak.

Ja és a tévéből is gyűjtött vizuális szemetet, abból meg tapétát csinált.

(via Ektopia)

Állítólag jó esély van rá, hogy a Hoover-gát által felduzzasztott Mead-tó emberi beavatkozás nélkül másfél évtized alatt elpárolog, és a turisták az USA legnagyobb víztározója helyett az USA legnagyobb gödrét csodálhatják majd meg. Érdekes véletlen, hogy a Mead északi csücskétől pár mérföldre található a 20. századi kültéri szobrászat egyik fontos alkotása, Michael Heizer Double Negative-ja: egy 9 méter széles, 15 méter mély és 460 méter hosszú árok, melyet egy természetes képződmény, egy folyóvölgy pereme szakít meg.

A Double Negative keletről, a folyóvölgy felől [nagyobb kép]

*

Innen északnyugatra látható (igaz, egyelőre csak messziről) Heizer 1972 óta készülő monumentális land art projektje, a City. A jelenleg négyszáz méter szélességű és két kilométer hosszúságú, földből, kőből és betonból (legalább annyiból, mint a Hoover-gát) munkagépekkel épülő mű sok más mellett a letűnt közép-amerikai civilizációk városait és a modern nagyvárosok minimalista tömbjeit idézi, Heizer szerint civlizációnk egész történetének összefoglalása napjainkig.

A City madártávlatból, a jobb szélen a művész farmja [nagyobb kép]

Heizer munkája a maják, aztékok és inkák városépítészetén túl egy kevésbé ismert hagyományhoz is kapcsolódik, azoknak a prekolumbián népeknek a tájépítészetéhez, amelyek termővé alakították a szegényes talajú Amazonas-medencét a terra preta segítségével, valamint több ezer termékeny és lakható földszigetet hoztak létre az időszakosan víz alá kerülő bolíviai síkságokon. (Lásd a korábbi cikket A Paradicsom kertmérnökeiről, valamint a BBC dokumentumfilmjét [49 perc]. – És meg kell még említenünk a hagyomány kevésbé dicső folytatóit, az Appalache-hegység szénbányász cégeit.)

*

A világtól feleségével elvonultan élő Heizer munkásain és a környező ranch-ek lakóin, valamint nagy ritkán egy-egy mecánásán vagy újságírón kívül nem érintkezik senkivel, a szövetségi kormánytól pedig már-már paranoiásan idegenkedik, különösen mióta az energiaügyi minisztérium azt tervezi, hogy a közeli hegyekben építendő atomhulladék-tárolóhoz (nyilván maga is lenyűgöző mérnöki alkotás) vezető vasútvonalat abban a völgyben vezeti el, ahol a Város fekszik. Ha sikerül megegyezni a sínek eltereléséről, és a munka is megfelelő ütemben halad, a Város 2010-ben készül el és nyílik meg a nagyközönség előtt.

„A robotok jelentős szerepet fognak játszani a jövő társadalmaiban, az emberi élet egyre több területét hódítva meg” – mondja a robotlab nevű német művésztársulat, amely ipari robotokat felhasználó installációkkal próbálja felkészíteni közönségét a közelgő invázióra.

A képen látható fémkar Luther bibliafordítását írta le egy karlsruhe-i múzeumban éjt nappallá téve, hét hónap alatt végezve a három és fél millió betűvel. Az alkotók állítólag csak azért választották a Bibliát, mert nagyon fontos és nagyon hosszú – de alighanem az is eszükbe juthatott, hogy ez a legtöbbet másolt szöveg. A másolás és fordítás pontossága egy szentnek tartott szövegnél nem egyszerűen technikai, hanem a szöveg státusát is érintő kérdés (lásd a Septuaginta keletkezéséről szóló történetet, ami a hitelességét hivatott igazolni); a Biblia tévedhetetlenségében vagy faktualitásában hívők jó messzire el is kerülik.

A modern másolási eljárások, mint a nyomtatás tökéletesen egyező példányokat hoz létre, de az újraleírás mindig újraírás is: még a robotkarnak is sikerült két helyen is hibát vétenie. A készítők nem tudják, mi történhetett. A legrosszabb eset?… Elunta magát.

Akit érdekel, Bart D. Ehrman előadásában hallhat néhány példát a bibliai szöveghagyományban található tollhibákra, javításokra és szándékos módosításokra.

(via Emerging Technology Trends)

Sajnos a neten alig találni valamit Frank Soltesz életéről, annak sincs nyoma, hogy ő vagy családja mikor és hogyan került Amerikába. Az 1940-50-es években az Armstrong’s Industrial Insulations nevű vállalat számára készítette a modern üzleti és városi élet jellegzetes helyszíneit bemutató rajzait. A fantasztikus részletességű, több tucatnyi egyedi szereplővel benépesített infografikák és a hozzájuk tartozó leírások a vállalat számos termékének és szolgáltatásának reklámozására szolgáltak különféle magazinokban.

A tegzesek lárvái homokszemekből, kagyló- és csontdarabokból és más, víz melletti élőhelyükön található holmikból készítenek maguknak fedezéket. A francia Hubert Duprat sokkal becsesebb anyagokat, aranydarabokat, féldrágaköveket ad a lábuk ügyébe, hogy azokkal dolgozzanak. Assisted ready-mades – ahogy ebben az interjúban találóan elhangzik; a mesterséges és a természetes találkozása a laboratóriumi asztalon. Egyben nosztalgia a 19. századi természetrajz eleganciája iránt, hiszen e különleges művészi eljárás nem más, mint az entomológia egyik klasszikus kísérletének felelevenítése.

*

Ide kívánkozik egy másik lusta művész is, Tim Knowles, aki szélfútta fákat dolgoztat: egyik águk hegyére valami rajzeszközt erősít, elérak egy vásznat, majd pár óra múlva visszatér a kész alkotásért, és bezsebeli a galériában a pénzt. Gallyasság.

Wim Delvoye gótikus munkagépei egyszerre adják vissza a szabadbetonműves-páholyok titkoktól ólmos levegőjének súlyát és a feketemunkásokért jövő, ám kenőpénzzel távozó adószolga ritkuló hajszálai között fúvó szél könnyedségét. Míg a rózsalánctalpas Notre Dame szelíden markolássza szívünket, a hegesztőpisztollyal életre keltett Frankenstein-exkavátor karja fenyegetően nyúl lelkünk mélye felé. A sárhányók tiszta ívét, a hidraulikák határozottságát és a vezetőfülkék ürességét elnézve eltűnődünk, nem tör-e át túl bántó fénnyel zsúfolt szövegünkön a művészetkritikusok iránti gúny. Reméljük, nem.

Érdemes alaposan körülnézni a New York-i Sperone Westwater galéria oldalán.

„Amikor megláttam a képet, tátva maradt a szám és szaporábban kezdett verni a szívem” – emlékszik vissza James Watson arra a pillanatra, amikor először tarthatta kezében a DNS-spirál alakját igazoló bizonyítékot. A tudománytörténeti felvételt azonban nem ő és nem is Crick készítette, hanem Rosalind Franklin.

A kutatónő munkája azonban már a kezdetektől feledésbe merült: a képet főnöke, Maurice Wilkins mutatta meg Watsonnak 1953 januárjában, ő maga vélhetően nem is tudott róla, hogy Crick és Watson neki köszönheti a végső lökést. Franklin neve csak a cikkük (Nature 1953. április 25.) végén lévő köszönetnyilvánításban szerepel, nem hivatkoznak se az ugyanabban a számban megjelent írásra, amelyben Franklin és munkatársa, Raymond Gosling az 51-es felvételt elemzi, se Franklin korábbi, 1952-es publikációjára, amelyben felveti, hogy a bázisok nem kifelé, hanem befelé fordulva helyezkednek el a spirálon. A szakirodalmat tüzetesen ismerő kutatók tehát rájöhettek a kapcsolatra, de Franklin szerepe a DNS-modell kidolgozásában igazán nagy nyilvánosságot soha nem kapott.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 1

Egy londoni művészpáros, Denise Wyllie és Clare O Hagan az 51-es képet felhasználó műalkotásaikkal szeretnék elérni, hogy a kutatónő munkássága – és általában a nők tudományos társadalombeli helye –, valamint élete – s az annak idő előtt véget vető petefészekrák – nagyobb figyelmet kapjon.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 3

(via bioephemera)