(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Shane Cooper Feed* c. installációjában rossz fényviszonyok között is megélő páfrányok növekednek. Felettük – olyan távolságban, hogy a kifejlett példányok ne férjenek el – lehalkított tévékészülékek, más-más csatornára kapcsolva. A növények a képernyők fényében nőnek fel, akárcsak a gyerekek, az üvegfalnak ütközve megtörnek, magukba fordulnak és elfonnyadnak.

Cooper egy újabb alkotása, a Life Support növényei csak akkor jutnak mesterséges fényhez, ha látogató tartózkodik a közelükben.

* a feed szó egyszerre utal az élő szervezet élelemmel és a televízió adatfolyammal való táplálására

(kép Simon Jung; via Next Nature)

Ha a képen látható faragvány a kezünkbe kerülne egy aukciós ház raktárában, valószínűleg absztrakt szobrocskának vélnénk, és unottan tolnánk arrébb, vagy épp helyet keresnénk neki a kabátunk alatt, hogy kicsempésszük – attól függően, hogy állunk az ilyesféle művészettel. Talán elgondolkodnánk rajta, mit ábrázolhat, de olyan messzire nem jutnánk, amilyen messzire a megfejtéshez jutni kell: a pár évszázaddal ezelőtti Grönlandra; a számunkra jelentéstelen tárgyat ugyanis az ammassalik népcsoport tagjai a sziget keleti partjának térképeként használták.

Az északi sarkkör mentén lakókról már az első utazók is feljegyezték, hogy a szóbeli útbaigazítás mellé térképeket rajzolnak a hóba, a földre, vagy a nekik adott papírlapra. Mivel az európai tengerészek saját, egyre pontosabb térképeikhez voltak szokva, nem értették, hogyan lehet kiigazodni a hevenyészett rajzokon, nem értették, hogy az elsorolt tájékozódási pontok és távolságok a lényegesek, a rögtönzött térkép csak ezek megjegyzését segíti. Tehát ha egy grönlandi vadász be akart járni egy általa ismeretlen környéket, egyszerűen megkérdezte egy arrafelé ismerős társát, és memorizálta a hallottakat. Térképként szolgáló tárgyakat nem is nagyon találni az egykori inuit szállásokon, kivéve Észak-Alaszkát és Kelet-Grönlandot.

Gustav Holm dán etnográfus 1882-84-es expedíciója során az Ammassalik régióban élők körében gyűjtött néhány fából faragott navigációs segédeszközt, melyek nagy előnye, hogy a hajósnak nem kell az orra alá tartva vizsgálgatnia őket a sötét és fagyos éjszakában, hanem – ha elég gyakorlott – a kézmelegítője alatt is kitapinthatja rajtuk a helyzetét. A képen látható vastagabb fadarabokba a partvonal fogait fűrészelték (a két oldal egymás folytatása, csak a kezelhető méret miatt helyezkednek el párhuzamosan), és még a hegyeket is kidomborították rajtuk; a vékonyabb térkép part menti szigeteket ábrázol.

(via The Map Room)

A szemétből ajándéktárgyakat készített, amiknek ára egy természetvédelmi szervezet zsebébe került. Kiállításokat is rendezett, a szemétből meg a fényképeiből is.

A ropogós műanyagokból élelmiszercsomagokat állított össze, a teknősöknek és a madaraknak.

Ja és a tévéből is gyűjtött vizuális szemetet, abból meg tapétát csinált.

(via Ektopia)

A Double Negative keletről, a folyóvölgy felől [nagyobb kép]

*

Innen északnyugatra látható (igaz, egyelőre csak messziről) Heizer 1972 óta készülő monumentális land art projektje, a City. A jelenleg négyszáz méter szélességű és két kilométer hosszúságú, földből, kőből és betonból (legalább annyiból, mint a Hoover-gát) munkagépekkel épülő mű sok más mellett a letűnt közép-amerikai civilizációk városait és a modern nagyvárosok minimalista tömbjeit idézi, Heizer szerint civlizációnk egész történetének összefoglalása napjainkig.

A City madártávlatból, a jobb szélen a művész farmja [nagyobb kép]

Heizer munkája a maják, aztékok és inkák városépítészetén túl egy kevésbé ismert hagyományhoz is kapcsolódik, azoknak a prekolumbián népeknek a tájépítészetéhez, amelyek termővé alakították a szegényes talajú Amazonas-medencét a terra preta segítségével, valamint több ezer termékeny és lakható földszigetet hoztak létre az időszakosan víz alá kerülő bolíviai síkságokon. (Lásd a korábbi cikket A Paradicsom kertmérnökeiről, valamint a BBC dokumentumfilmjét [49 perc]. – És meg kell még említenünk a hagyomány kevésbé dicső folytatóit, az Appalache-hegység szénbányász cégeit.)

*

A világtól feleségével elvonultan élő Heizer munkásain és a környező ranch-ek lakóin, valamint nagy ritkán egy-egy mecánásán vagy újságírón kívül nem érintkezik senkivel, a szövetségi kormánytól pedig már-már paranoiásan idegenkedik, különösen mióta az energiaügyi minisztérium azt tervezi, hogy a közeli hegyekben építendő atomhulladék-tárolóhoz (nyilván maga is lenyűgöző mérnöki alkotás) vezető vasútvonalat abban a völgyben vezeti el, ahol a Város fekszik. Ha sikerül megegyezni a sínek eltereléséről, és a munka is megfelelő ütemben halad, a Város 2010-ben készül el és nyílik meg a nagyközönség előtt.

„A robotok jelentős szerepet fognak játszani a jövő társadalmaiban, az emberi élet egyre több területét hódítva meg” – mondja a robotlab nevű német művésztársulat, amely ipari robotokat felhasználó installációkkal próbálja felkészíteni közönségét a közelgő invázióra.

A képen látható fémkar Luther bibliafordítását írta le egy karlsruhe-i múzeumban éjt nappallá téve, hét hónap alatt végezve a három és fél millió betűvel. Az alkotók állítólag csak azért választották a Bibliát, mert nagyon fontos és nagyon hosszú – de alighanem az is eszükbe juthatott, hogy ez a legtöbbet másolt szöveg. A másolás és fordítás pontossága egy szentnek tartott szövegnél nem egyszerűen technikai, hanem a szöveg státusát is érintő kérdés (lásd a Septuaginta keletkezéséről szóló történetet, ami a hitelességét hivatott igazolni); a Biblia tévedhetetlenségében vagy faktualitásában hívők jó messzire el is kerülik.

A modern másolási eljárások, mint a nyomtatás tökéletesen egyező példányokat hoz létre, de az újraleírás mindig újraírás is: még a robotkarnak is sikerült két helyen is hibát vétenie. A készítők nem tudják, mi történhetett. A legrosszabb eset?… Elunta magát.

Akit érdekel, Bart D. Ehrman előadásában hallhat néhány példát a bibliai szöveghagyományban található tollhibákra, javításokra és szándékos módosításokra.

(via Emerging Technology Trends)

Sajnos a neten alig találni valamit Frank Soltesz életéről, annak sincs nyoma, hogy ő vagy családja mikor és hogyan került Amerikába. Az 1940-50-es években az Armstrong’s Industrial Insulations nevű vállalat számára készítette a modern üzleti és városi élet jellegzetes helyszíneit bemutató rajzait. A fantasztikus részletességű, több tucatnyi egyedi szereplővel benépesített infografikák és a hozzájuk tartozó leírások a vállalat számos termékének és szolgáltatásának reklámozására szolgáltak különféle magazinokban.

A tegzesek lárvái homokszemekből, kagyló- és csontdarabokból és más, víz melletti élőhelyükön található holmikból készítenek maguknak fedezéket. A francia Hubert Duprat sokkal becsesebb anyagokat, aranydarabokat, féldrágaköveket ad a lábuk ügyébe, hogy azokkal dolgozzanak. Assisted ready-mades – ahogy ebben az interjúban találóan elhangzik; a mesterséges és a természetes találkozása a laboratóriumi asztalon. Egyben nosztalgia a 19. századi természetrajz eleganciája iránt, hiszen e különleges művészi eljárás nem más, mint az entomológia egyik klasszikus kísérletének felelevenítése.

*

Ide kívánkozik egy másik lusta művész is, Tim Knowles, aki szélfútta fákat dolgoztat: egyik águk hegyére valami rajzeszközt erősít, elérak egy vásznat, majd pár óra múlva visszatér a kész alkotásért, és bezsebeli a galériában a pénzt. Gallyasság.

Wim Delvoye gótikus munkagépei egyszerre adják vissza a szabadbetonműves-páholyok titkoktól ólmos levegőjének súlyát és a feketemunkásokért jövő, ám kenőpénzzel távozó adószolga ritkuló hajszálai között fúvó szél könnyedségét. Míg a rózsalánctalpas Notre Dame szelíden markolássza szívünket, a hegesztőpisztollyal életre keltett Frankenstein-exkavátor karja fenyegetően nyúl lelkünk mélye felé. A sárhányók tiszta ívét, a hidraulikák határozottságát és a vezetőfülkék ürességét elnézve eltűnődünk, nem tör-e át túl bántó fénnyel zsúfolt szövegünkön a művészetkritikusok iránti gúny. Reméljük, nem.

Érdemes alaposan körülnézni a New York-i Sperone Westwater galéria oldalán.

„Amikor megláttam a képet, tátva maradt a szám és szaporábban kezdett verni a szívem” – emlékszik vissza James Watson arra a pillanatra, amikor először tarthatta kezében a DNS-spirál alakját igazoló bizonyítékot. A tudománytörténeti felvételt azonban nem ő és nem is Crick készítette, hanem Rosalind Franklin.

A kutatónő munkája azonban már a kezdetektől feledésbe merült: a képet főnöke, Maurice Wilkins mutatta meg Watsonnak 1953 januárjában, ő maga vélhetően nem is tudott róla, hogy Crick és Watson neki köszönheti a végső lökést. Franklin neve csak a cikkük (Nature 1953. április 25.) végén lévő köszönetnyilvánításban szerepel, nem hivatkoznak se az ugyanabban a számban megjelent írásra, amelyben Franklin és munkatársa, Raymond Gosling az 51-es felvételt elemzi, se Franklin korábbi, 1952-es publikációjára, amelyben felveti, hogy a bázisok nem kifelé, hanem befelé fordulva helyezkednek el a spirálon. A szakirodalmat tüzetesen ismerő kutatók tehát rájöhettek a kapcsolatra, de Franklin szerepe a DNS-modell kidolgozásában igazán nagy nyilvánosságot soha nem kapott.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 1

Egy londoni művészpáros, Denise Wyllie és Clare O Hagan az 51-es képet felhasználó műalkotásaikkal szeretnék elérni, hogy a kutatónő munkássága – és általában a nők tudományos társadalombeli helye –, valamint élete – s az annak idő előtt véget vető petefészekrák – nagyobb figyelmet kapjon.

Denise Wyllie és Clare O Hagan: A Vision of Rosalind 3

(via bioephemera)