madzag

A TéHomár a múlt héten közölt egy levelet valamelyik magyar internetszolgáltató ügyfelétől, aki semmilyen p2p alkalmazást nem tud használni. Mint kiderült, a szolgáltató blokkolja a fájlcserélést, ami meglehetősen problémás eljárás, mivel ezzel a legálisan terjeszthető tartalmak elérését is lehetetlenné teszi.

Most a Wired egyik blogjában Michael Calore ír róla, hogy egyik munkatársának a bittorrent-kliensében nem működött a feltöltés. Mint kiderült, szolgáltatójának, az RCN-nek köszönhetően. (A publikus trackereknél csak íratlan szabály, hogy legalább annyi adatot kell visszaosztanunk, amennyit letöltöttünk, egyes regisztrációhoz kötött torrent-oldalak azonban ténylegesen előírják ezt, és esetleg korlátozzák a felhasználó letöltéseit, amíg a megfelelő arányt el nem éri.)

Michael munkatársa egy Phish-koncertet töltött le, majd seedelt. Ez azért mókás, mert a Phish egyike azoknak az együtteseknek, amelyek lehetővé teszik, hogy a nézők a koncertjeiken hangfelvételeket készítsenek, és azokat szabadon terjesszék (pénzt természetesen nem kérhetnek értük).

Michael talált egy táblázatot is az Azureus wikijében, melyben a p2p-klienseket valamilyen módon blokkoló internetszolgáltatók szerepelnek. Az egyetlen magyar a Mikro NET, mely a táblázat szerint azt akadályozza, hogy a routertől a felhasználó gépéig eljussanak a p2p-program által letöltött adatok. Mivel a Homárban közölt levél szerzője azt írja, hogy „nem „közvetlen” internetkapcsolat” az amit kapok, hanem egy routerrõl elosztott alhálózati kapcsolat”, gyanakodhatunk rá, hogy a (nem tudom, miért) meg nem nevezett szolgáltató a Mikro NET. (Ami alatt vajon a Mikro-Net-2003 Bt.-t kell érteni?)

Mi magyarok még csak megemésztjük, hogy a legfrissebb amerikai sorozatok késéssel jutnak el hozzánk (ha egyáltalán), hiszen csak a boroskancsó mellett támad fel bennünk néha a kósza gondolat, hogy mégsem a heroin történelem üres főutcáján lézengünk az ördögszekerek között, hanem mi is a világ részei vagyunk, mint a többi népek.

Az ausztrálok viszont kétségbe esnek, ha úgy érzik, nem részei a művelt világnak, így azt is zokon veszik, hogy csatornáik csak négy-nyolc hónapos késéssel adják le a tengerentúli szériákat. A Sydney-i Egyetem helyi tévék weboldalain elhelyezett kérdőívére válaszoló 800 fő több mint fele rendszeresen használja a netet sorozatok letöltésére. És hogy miért? 19 százalékuk nem akarja kivárni, amíg a sorozat Ausztráliában is műsorra kerül; 18 százalékuk akkor szeretné megnézni a náluk is futó sorozat részeit, amikor akarja (on demand); 17 százalékuk pedig olyan sorozatokat néz így, amiket náluk nem vetítenek.

Ha ez így folytatódik, az ausztál társadalom darabjaira fog hullani.

(via Torrentfreak)

A fenti mondatokkal az Artisjus bassza le az ügyészséget, mert az nem lép fel kellő eréllyel a Diablo hub üzemeltetője ellen. A szerzői jogi egyesület fellebbezésében érezhetően neheztel a bíróságra is, amiért az konkrét adatokat szeretne látni egy feljelentésben.

Az ügy részleteit itt olvashatja el, akit érdekel. Az alapkérdés természetesen ugyanaz, ami oly sok esetben: vajon a fájlcseréléshez szükséges technikai feltételek biztosítása bűnsegédség-e? Tehát pl. egy p2p-program készítői felelősek-e azért, hogy szoftverüket egyesek tartalmak illegális megosztására használják? (Lásd RIAA kontra LimeWire.) Vagy bűnrészes-e egy olyan szerver tulajdonosa, amin egy torrent-kereső működik, de se (a megosztott tartalomról és a trackerekről infókat tartalmazó) torrent-fájlokat nem tárol, se tracker (a letöltők közötti kapcsolatot biztosító program) nem fut rajta?

Vagy – mint ebben az esetben – felelős-e egy a Direct Connect protokolt használó p2p-kliensek közötti kapcsolatot lehetővé tevő hub fenntartója azért, mert a felhasználók a merevlemezeiken lévő jogvédett tartalmak letöltését is lehetővé teszik?

Zoltán több helyen felhívja rá a figyelmet, hogy a hub kizárólag chat céljából üzemel és hogy tilos a szerzői jog által védett anyagokat megosztani (a csatlakozással ezt mindenki elfogadja). A minimális megosztás 0 MB, vagyis egyáltalán nem kötelező bármit is megosztani (legalábbis papíron, mert amúgy persze udvariatlanság).

Az Artisjus nem hajlandó megbeszéléseket folytatni Zoltánnal a legális működtetés feltételeivel kapcsolatban, ami az idézett sorokat szülő felfogás ismeretében egyáltalán nem meglepő. Afölött még csak sikerült napirendre térnem, hogy egy hub fenntartása „az internet segítségével elkövetett jogsértések” nagy kalapja alá kerül, a phishinggel meg a spamminggel egy helyre, de hogy hogy nedves lófaszba lehet veszélyes a társadalomra, azt már fel nem foghatom.

Esetleg az a – nyilván több kilónyi felméréssel és tanulmánnyal alátámasztott – vélekedés van emögött, hogy a fájlcsere lerombolja az egyénben a tulajdon tiszteletét? Tehát ha valaki este, emberi mivoltáról megfeledkezve, letöltött és meghallgatott egy Eric Dolphy koncertet, az másnap reggel nagyobb eséllyel tesz zsebre egy csokit a közértben, mint az, aki a Krém című műsorban hallgatta a NOX-ot éneklő Ganxsta Zolee-t vagy a Danubiuson hallgatta a NOX legújabb számát, esetleg a Viván nézte a NOX legújabb klipjét?

A kalózkiadványok első fecskéi a mozik nézőteréről kamerával rögzített, s így persze elég rossz minőségű cam verziók. Az MPAA statisztikái szerint az összes ilyen kiadvány ötöde New York-i filmszínházakban készül, az USA-n belül terjesztetteknek pedig a 43 százaléka. Kissé meglepő adat, még akkor is, ha tudjuk, hogy az egyik legnagyobb piac a filmfesztiváljáról ismertté vált Tribeca negyed északi határán húzódó Canal Street.

A számok azonban pontosak – az antikalózok egy régi módszer új változatával tudják nyomon követni, melyik cam-felvétel melyik mozinak kiadott DVD-ről készült: a film egyes képkockáit pontokból álló egyedi mintázattal jelölik meg. A modern vízjel természetesen szabad szemmel is látható (épp ez a lényege); mivel általában barna színű, a filmek világosabb jeleneteiben tűnik fel.

via Torrentfreak

A Battlestar Galactica alkotói a második szezontól kezdve nem sajnálják a webes plusztartalmakat a nézőktől: az egyik producer, David Eick videóblogot vezet, a másik, Ron Moore podcastban fűz kommentárt minden részhez. E haladó hagyomány jegyében a harmadik szezon elé egy felvezető-ráhangoló történet készült, mely a New Capricán szerveződő ellenállásba pillant be. A tíz rövidke részt a Sci-Fi csatorna oldalán azonban kizárólag USA-beli IP-címekről lehetett/lehet elérni (még Kanadából se nézhetők, pedig a sorozatot ott forgatják).

A korlátozás – bár jogi alapja nyilván megkérdőjelezhetetlen – érthetetlen és értelmetlen. Érthetetlen, hiszen promócióról van szó – igaz, nem trailerekről, hanem önálló, külön munkát igénylő anyagról, de akkor is: a BSG: The Resistance fő célja a figyelemfelkeltés, a reklám; minél nagyobb közönséghez jut el, annál jobb. És értelmetlen, hiszen a webizódok természetesen órák (percek?) múlva fent voltak a videómegosztó oldalakon (amik hamarosan eltávolították őket) és a p2p hálózatokon. Az internet halmazán sehogy sem értelmezhető a földrajzi korlátozás fogalma.

Tama Leaver szerint az önkényesen továbbéltetett offline határok már nem húzzák sokáig az online környezetben, merthogy pofonegyszerű megkerülni őket.

A Piszkos Fred csempészei erre csak bólogatnának…