madzag

A fenti mondatokkal az Artisjus bassza le az ügyészséget, mert az nem lép fel kellő eréllyel a Diablo hub üzemeltetője ellen. A szerzői jogi egyesület fellebbezésében érezhetően neheztel a bíróságra is, amiért az konkrét adatokat szeretne látni egy feljelentésben.

Az ügy részleteit itt olvashatja el, akit érdekel. Az alapkérdés természetesen ugyanaz, ami oly sok esetben: vajon a fájlcseréléshez szükséges technikai feltételek biztosítása bűnsegédség-e? Tehát pl. egy p2p-program készítői felelősek-e azért, hogy szoftverüket egyesek tartalmak illegális megosztására használják? (Lásd RIAA kontra LimeWire.) Vagy bűnrészes-e egy olyan szerver tulajdonosa, amin egy torrent-kereső működik, de se (a megosztott tartalomról és a trackerekről infókat tartalmazó) torrent-fájlokat nem tárol, se tracker (a letöltők közötti kapcsolatot biztosító program) nem fut rajta?

Vagy – mint ebben az esetben – felelős-e egy a Direct Connect protokolt használó p2p-kliensek közötti kapcsolatot lehetővé tevő hub fenntartója azért, mert a felhasználók a merevlemezeiken lévő jogvédett tartalmak letöltését is lehetővé teszik?

Zoltán több helyen felhívja rá a figyelmet, hogy a hub kizárólag chat céljából üzemel és hogy tilos a szerzői jog által védett anyagokat megosztani (a csatlakozással ezt mindenki elfogadja). A minimális megosztás 0 MB, vagyis egyáltalán nem kötelező bármit is megosztani (legalábbis papíron, mert amúgy persze udvariatlanság).

Az Artisjus nem hajlandó megbeszéléseket folytatni Zoltánnal a legális működtetés feltételeivel kapcsolatban, ami az idézett sorokat szülő felfogás ismeretében egyáltalán nem meglepő. Afölött még csak sikerült napirendre térnem, hogy egy hub fenntartása „az internet segítségével elkövetett jogsértések” nagy kalapja alá kerül, a phishinggel meg a spamminggel egy helyre, de hogy hogy nedves lófaszba lehet veszélyes a társadalomra, azt már fel nem foghatom.

Esetleg az a – nyilván több kilónyi felméréssel és tanulmánnyal alátámasztott – vélekedés van emögött, hogy a fájlcsere lerombolja az egyénben a tulajdon tiszteletét? Tehát ha valaki este, emberi mivoltáról megfeledkezve, letöltött és meghallgatott egy Eric Dolphy koncertet, az másnap reggel nagyobb eséllyel tesz zsebre egy csokit a közértben, mint az, aki a Krém című műsorban hallgatta a NOX-ot éneklő Ganxsta Zolee-t vagy a Danubiuson hallgatta a NOX legújabb számát, esetleg a Viván nézte a NOX legújabb klipjét?

Úgy látom, Steven Soderbergh ésszel figyeli a dolgokat: a (néhány fesztiválon már vetített) Bubble című filmjét ugyanazon a napon (jan. 27.) fogják bemutatni a mozikban, kábelcsatornákon, és adják ki DVD-n. Szerinte öt éven belül minden filmmel így lesz, mert ugye árral szemben ezevni nehéz:

Az elmúlt négy évben készült minden jelentősebb film elérhető volt minden formátumban már a megjelenésükkel egyidőben – kalózkiadásban. A Lord of the Rings, az Ocean’s Eleven és az Ocean’s Twelve – mindet láttam a Canal Streeten a bemutató napján. A szimultán kiadás már itt van – mi csak megpróbáljuk a kezünkbe venni.

A Wired interjújában Soderbergh beszél még arról, hogy a copyright sokszor az alkotás gátja – Danger Mouse Grey Albumát hozza fel példaként –, valamint arról, hogy mivel sokszor erős késztetést érez rá, hogy filmjeit átszabja (mint az épp készülő The Good German címűt), az első verzió bemutatója után szívesen összevágna egy másodikat is. A mindössze néhány hét különbséggel megjelenő filmek (film?) ötletének pozitív fogadtatásáról nem vagyok meggyőződve, de érdekes kérdéseket vet fel, megér majd egy másik bejegyzést.

A release window az az idő, ami egy film mozibemutatója és a különféle adathordozókon, ill. a tévécsatornákon való megjelenése között eltelik. A manhattani Canal Street pedig olcsó üzleteivel, utcai árusaival a kalózkiadványok egyik fő lelőhelye.