madzag

1969 első felében a vietnami helyzetet rendezni hivatott párizsi béketárgyalások holtpontra jutottak. A nemrég hivatalba lépett Nixon és biztonsági tanácsadója, Kissinger a szovjeteken keresztül szeretett volna nyomást gyakorolni az észak-vietnamiakra. Mint Jeremi Suri történész nemrég talált dokumentumokra alapozott cikkéből kiderül, hátborzongatóan idióta tervvel álltak elő.

Október 27-én reggel tizennyolc B-52-es bombázó indult a nyugati part mentén a Szovjetunió felé, fedélzetükön az USA legpusztítóbb termonukleáris fegyvereivel. A gépek a szovjet légtér szélén haladtak, fenyegetően, de látható konkrét cél nélkül. Brezsnyevnek gyorsan fel kellett mérnie a helyzetet: erőfitogtató hadgyakorlatról volt-e szó, vagy az előző évben beszüntetett biztonsági tartalék felújításáról (a Pentagon néhány atombombázót mindig a levegőben tartott, hogy még támaszpontjaik elleni összehangolt csapás esetén is legyen mivel visszavágni), esetleg a III. világháború első lépéséről?

Anatolij Dobrinyin nagykövet sietve találkozót beszélt meg Nixonnal és Kissingerrel, amelyen váratlan helyzettel szembesült: az elnök követelte, hogy a szovjetek segítsenek a vietnami béketárgyalásokban. Ha erre nem hajlandók, „az USA fenntartja magának a jogot, hogy saját módszereivel vessen véget a háborúnak”. „Soha – hangsúlyozta Nixon, a nagykövet jelentése szerint – nem lenne képes elfogadni egy megalázó vereséget, vagy megalázó tárgyalási feltételeket. Az USA hatalmas nemzet, akárcsak a Szovjetunió, ő pedig ennek a hatalmas nemzetnek az elnöke. A szovjet vezetők elszántak és határozottak, ám ő nem kevésbé.” A nagykövet megdöbbent az elnök viselkedésén: „Nixon képtelen visszafogni magát még egy ország nagykövetével folytatott megbeszélésen is”, egyre inkább érzelmei uralják, nem kiegyensúlyozott.

He went a little funny in the head…

A színjáték célja az volt, hogy Brezsnyev elhiggye, az „önuralmát vesztett” Nixon valóban mindenre képes. Az ötlet valószínűleg Kissingertől származott, aki a Harvardon dolgozva a hatvanas években ismerkedett meg a játékelmélettel. A forgatókönyv egy Thomas Schelling által felvázolt szituációra vezethető vissza: két összeláncolt rab áll egy szakadék szélén; ha valamelyikük vall, mind a ketten kiszabadulnak, a nem valló viszont jutalmat is kap. Ha az egyiküknek sikerül elhitetni a másikkal, hogy bármikor képes leugrani, és magával rántani őt is, az illető azonnal be fogja adja a derekát, hogy megmeneküljön.

Október 30-án a bombázókat váratlanul visszahívták, ami újabb sötét színekkel járult a Nixon kiszámíthatatlanságáról festett képhez. Hogy a szovjetek végül átláttak-e a szitán, nehéz megmondani. A veszélyes művelet fő célját, az észak-vietnamra gyakorolt szovjet nyomás kikényszerítését nem érte el, de talán hozzájárult a hetvenes évek első felében a fegyverkezést korlátozó szerződések megkötéséhez.

Korábban már előkerült: a hidegháború húsz téves riasztása, amelyek atomháborút robbanthattak volna ki.

Minden elismerésem azoknak a mérnököknek, akik Ázsia és Amerika összekötésén törik a fejüket, de az a helyzet, hogy a nyomába se érnek P. M. Boriszovnak. A szovjet tudós hatvanas évek végén írt cikkében azt javasolta, hogy gáttal zárják el a Bering-szorost, ami amellett, hogy hídként szolgálna a kontinensek között, segítene az északi-sarki jégsapka elolvasztásában, a földi vízkörforgás és egész éghajlati övek módosításában, új termő- és lakóterületeket hozna létre, s bizonnyal szárba szökkentené a világbékét is. Ja és áramot is termelne, ami talán a legfontosabb, hisz amint a nagy matematikus, Lenin oly világosan levezette: szocializmus plusz elektromosság egyenlő kommunizmus.

Hogy pontosan miért is lenne jó, ha az északi jégsapka elolvadna? Mert lakhatóbbá tenné a Földet – mondta Boriszov és sokan mások az elmúlt évszázadban -: új hajózási útvonalak nyílnának Európa és Kelet-Ázsia között, a Kanadában és Szibériában felengedett permafroszt helyén mezőgazdasági területek jönnének létre, sőt mivel több víz párologna, s így világszerte nőne a csapadék mennyisége, a Szahara és más sivatagok is füves, lakható alföldekké alakulnának. És minek is várnánk a fontolva haladó természetre? Majd pont néhány jéghegyet ne tudna arrébb hordani a dolgozó nép?

Sok jó ötlet született: az egyik szerint szénporral kell felszórni a sarkot, mint a csúszós járdát, a másik szerint a felhőket kell eloszlatni fölüle, hogy több napsütés érje, a harmadik szerint az atombomba nevű nagyszerű új találmányt kellene bevetni – Boriszov azonban a Harvard Egyetem geológusának, Nathaniel Shalernek 1877-ben papírra vetett megoldásához nyúlt vissza. Az amerikai a meleg Kuroshio áramlat előtt akarta megnyitni az utat Kelet-Szibéria és Alaszka alacsonyabban fekvő területeinek elárasztásával, hogy az a Bering-szoroson át a sarkvidékre folyjon. Boriszov megfordította a folyamatot: az általa tervezett 74 km hosszú, 58 m magas gáton át a Jeges-tenger vizét engednék át a Csendes-óceánba, aminek helyére az észak-atlanti térség meleg áramlatainak vize érkezne. Ha minden jól megy, úgy 145 ezer köbkm-nyi víz eltávolításával a sarkvidéki tengerek hőmérséklete 1,9-8,2 C fokkal nőtt volna.

Boriszov szerint a terv kivitelezhető volt, de nem hinném, hogy komolyan fontolóra vették. A sarki jég elolvasztása mindenesetre több szovjet tudományos konferencia témája volt az ötvenes, hatvanas években. Szóval kis híja volt, hogy az időjárás nem került bele az ötéves tervekbe.

(via TreeHugger)

A külügyi népbiztos koktélját sokan ismerik, kosarát már kevesebben, pedig a kettő szorosan összetartozik.

A téli háború első napján (1939. 11. 30.) a szovjet légierő 16 dél-finnországi város ellen intézett támadást. A legnagyobb pusztítást Helsinkiben végezték, ahol a buszpályaudvarra ledobott bombák kilencvenegy civilt megöltek és több mint kétszázat megsebesítettek. A célpont – szovjet források szerint – két hadihajó lett volna, ám miután ezeket nem találták, a kilenc gép tartalékcélpontjuk, az elnöki palota felé vette az irányt, ami a bombázás helyétől több mint egy kilométerre van, szóval szintén nem sikerült megtalálni. Vagy esetleg nem is akarták: finn források szerint a ledobott bombák nem voltak alkalmasak páncélozott hadihajók megsemmisítésére, a gépek célja eleve a város lehetett, amelynek egyik legkönnyebben felismerhető épülete az államfő rezidenciája…

A légicsapás a főváros és más települések ellen másnap folytatódott, de csak kisebb anyagi károkat okozott, majd hamarosan az időjárás is elromlott; a következő súlyosabb áldozatokat követelő bombázások december végén voltak. Januárban aztán a megnövelt számú légierő minden fontosabb várost támadott, komoly károkat és sok áldozatot hagyva maga mögött-alatt.

Bár a hadjárat nyitánya majd» száz ember megölése volt, a szovjet propaganda az első hetekben tagadta a lakosság elleni támadásokat, állították, hogy csak a légibázisokat és az infrastruktúrát rombolják; az égő házak fényképeiről azt mondták, 1918-ban készültek. Molotov egy rádióbeszédében pedig kijelentette, hogy gépeik kenyeret dobnak le az éhező finneknek.

A második világháborúban több ország is kifejlesztett ún. kazettás vagy fürtös bombát (cluster bomb), amelynek testében több kisebb töltet volt, amik közvetlenül a cél fölött szabadultak ki a héjból és szóródtak szét. A Vörös Hadseregé egy 2 méter 28 centi magas, több mint 60 centi átmérőjű tartály volt, melyben 60 (vagy akár 200) gyújtóbomba helyezkedett el. A népbiztos beszéde után a finnek ezt kezdték emlegetni Molotov kenyeres kosaraként, a tankok ellen használt palackokat pedig már ennek nyomán nevezték el szintén róla.

A kosár egyébként – bár sok finn település jórészt faházakból állt – szerencsére nem volt túl hatékony fegyver: a gyújtóbombák szétszóródása miatt csak kisebb, könnyen eloltható tüzek keletkeztek, ráadául a hó is sokat elfojtott.