madzag

A Google Föld egyelőre kissé elfogult képet ad bolygónkról: mindent ugyanabból a szemszögből mutat, de nem ugyanakkora részletességgel. A fontosabb helyekről már kristálytiszta, de a félreesőkről még felhős-ködös képet kapunk. És persze akadnak hibák is: rosszul összeillesztett képek, a felvételek ideje közötti eltérés miatt megváltozó időjárás és sok más egyéb pontatlanság.

(kép Jeroen Wandemaker)

Mi történne, ha a dolog fordítva működne? Ha az adatrögzítés közben keletkező hibák a valóságban is megjelennének? Helmut Smits Halott pixel c. műve humoros és elgondolkodtató. Sok, a természetre vagy az épített környezetre katasztrofális hatással lévő változtatás születik egy tervezőasztal (-szoftver) virtualitásában elkövetett hiba, átgondolatlanság, figyelmetlenség, vagy épp rossz szándék miatt. Az Appalache-hegység elsimításának csak egy virtuális világban lehet értelme, a gázai urbicídiumot és ellentétét, a ciszjordániai zsidó telepek építését végső soron az ótestamentumi történelem/fikció világba erőltetése hajtja.

*

Akár konceptuális művészet is lehetne… A kínaiak országuk egy kis szeletét egyszerűen eltörölték a Föld színéről, és a kínai-indiai határ egy vitatott szakaszának méretarányos modelljét építették fel rajta. Nyilván katonai célokat szolgál (mi másra költenének ennyi pénzt?), de a kínaiaknál sosem tudni. Talán vidámpark lesz.

Míg a grönlandiak partvidékük és szigetláncaik három dimenziós faragott modelljét hívták segítségül, ha eltévedtek a tengeren, a mikronéziai és polinéziai hajósok a fentihez hasonló rácsokat tanulmányozták. Igazi, részletes térképük azonban nekik is a közösség emlékezetben volt.

A csendes-óceáni navigáció alapja tizenhat egyenes volt, melyek tizenhat csillag felkelési és lenyugvási helyét kötötték össze, úgy, hogy egy középpontban találkozzanak (vagyis a hajós mindenkori helyzeténél). Ezekkel a vonalakkal lehetett megadni a szigetek egymáshoz viszonyított helyzetét. Egyszerűbb esetben csak egy adott pontra figyelve kellett irányban tartani a hajót; hosszabb utakon, ahol irányváltásokra is szükség volt, ezek helyét egy viszonyítási pontként kiválasztott sziget segítségével tudták meghatározni.

A navigátortanoncoknak a szigetkeresés nevű memóriagyakorlat során el kellett sorolniuk egy adott sziget körül a harminckét nevezetes ponton elhelyezkedő szigeteket, (korall)zátonyokat, vagy ha ilyen nem akadt, olyan félig-meddig állandó pontokat, mint tengeri növények telepei vagy halrajok vonulási útvonalai. Aztán továbbléptek egy másik szigetre, aztán egy másikra… a szigetek sora bizonyára tovább tartott, mint a türelmük. Egy másik gyakorlat neve tengeri testvérek, ez a párhuzamos útvonalak memorizálását szolgálta, vagyis az azonos irányzékkal megtalálható szigeteket. Ha valakinek épp nem ugrott volna be két sziget között követendő irány, de azt tudta, hogy ez megegyezik két másik sziget közötti iránnyal, és arra már emlékezett, akkor meg volt mentve (néha nyilván szó szerint is). A párhuzamos utakat nagyobb, paralelogrammaszerű egységekbe is szervezték, nevük íjhal-térkép volt, ezek sorozataként bemagolva egy útvonalat nem csak az egyes szakaszok kezdő és végpontját, de a viszonyítási pontként használható pontokat is meg lehetett jegyezni.

Hogy a jótanulók nehogy elbízzák magukat, a tapasztalt navigátoroknak volt egy saját játéka, amiben egy papagájhalat üldöztek szigetről szigetre. A hal mindig a korallzátony egy odújában bújt el, ahonnan ki kellett zavarni – ezeknek az odúknak külön nevük volt, amik a szigetek titkos neveként szolgáltak. Egy idősebb navigátor tehát kétszer annyi helynevet tartott észben, mint egy fiatal. Szintén a rejtjelezést szolgálta a térképek énekekbe szövése. A kezdőnek először kívülről kellett fújnia az éneket, csak ezután tudhatta meg, hogyan fejtse fel a benne lévő földrajzi utalásokat.

A szigetek hálózatának ismerete azonban csak egy része volt a csendes-óceáni navigáció mesterségének. Az első képen látható botokból készült térkép sem ezt ábrázolja, hanem a szigetek közötti áramlatok rendszerét. A jobboldali, inkább dísztárgynak látszó térkép pedig egy sziget vagy atoll körüli áramlatokat mutatja (valószínűleg azért ilyen szimmetrikus, mert csak oktatási célra használták, tehát nem egy konkrét szigetről készült, bár egyes atollok elég szabályos kör alakúak). A nagy óceáni áramlatok mellett az utazás során komoly segítséget nyújtottak a szélrendszerek és viharok által keltett felszíni hullámok (melyek hosszabb hullámhosszúak, mint a normál hullámzás). Az áramlatok és a szél mozgásának eltérései, a felhőképződés, a madarak, a halak, a tengeri algák, a tengervíz szaga és ki tudja még milyen jelek segítettek tovább pontosítani a hajó útját.

Az európai felfedezők megérkezésével az ő egyszerűbb, a memória és az érzékszervek helyett különféle navigációs eszközökre és térképekre támaszkodó tájékozódásuk gyorsan elterjedt, és a mikronéziai és polinéziai technikák egy része elfelejtődött.

(via MeFi, további képek)

Ha a képen látható faragvány a kezünkbe kerülne egy aukciós ház raktárában, valószínűleg absztrakt szobrocskának vélnénk, és unottan tolnánk arrébb, vagy épp helyet keresnénk neki a kabátunk alatt, hogy kicsempésszük – attól függően, hogy állunk az ilyesféle művészettel. Talán elgondolkodnánk rajta, mit ábrázolhat, de olyan messzire nem jutnánk, amilyen messzire a megfejtéshez jutni kell: a pár évszázaddal ezelőtti Grönlandra; a számunkra jelentéstelen tárgyat ugyanis az ammassalik népcsoport tagjai a sziget keleti partjának térképeként használták.

Az északi sarkkör mentén lakókról már az első utazók is feljegyezték, hogy a szóbeli útbaigazítás mellé térképeket rajzolnak a hóba, a földre, vagy a nekik adott papírlapra. Mivel az európai tengerészek saját, egyre pontosabb térképeikhez voltak szokva, nem értették, hogyan lehet kiigazodni a hevenyészett rajzokon, nem értették, hogy az elsorolt tájékozódási pontok és távolságok a lényegesek, a rögtönzött térkép csak ezek megjegyzését segíti. Tehát ha egy grönlandi vadász be akart járni egy általa ismeretlen környéket, egyszerűen megkérdezte egy arrafelé ismerős társát, és memorizálta a hallottakat. Térképként szolgáló tárgyakat nem is nagyon találni az egykori inuit szállásokon, kivéve Észak-Alaszkát és Kelet-Grönlandot.

Gustav Holm dán etnográfus 1882-84-es expedíciója során az Ammassalik régióban élők körében gyűjtött néhány fából faragott navigációs segédeszközt, melyek nagy előnye, hogy a hajósnak nem kell az orra alá tartva vizsgálgatnia őket a sötét és fagyos éjszakában, hanem – ha elég gyakorlott – a kézmelegítője alatt is kitapinthatja rajtuk a helyzetét. A képen látható vastagabb fadarabokba a partvonal fogait fűrészelték (a két oldal egymás folytatása, csak a kezelhető méret miatt helyezkednek el párhuzamosan), és még a hegyeket is kidomborították rajtuk; a vékonyabb térkép part menti szigeteket ábrázol.

(via The Map Room)

Nem csak az SNS (Szlovák Nemzeti Párt) fórumozói szeretnék újrarajzolni a közép-európai határokat, de az SNL (Saturday Night Live) díszletmunkásai is. Szlovákok biztos nincsenek köztük, mert északi szomszédunkat egy kis téglalappá zsugorították, déli részét nekünk, egy nyugati szeletét pedig a cseheknek ítélve. Amint Seth Meyers füle mellett látható, Szlavóniát szintén visszakaptuk tőlük, a Vajdaság azonban valahogy Romániához került. Horvátország maradéka Szlovéniával egyesült, Montenegró pedig Albániával.

Itt éjszaka tevék, kenguruk és wombatok járnak…

Mi európaiak, akik leginkább egy hosszadalmas és költséges geodéziai eljárás, a háború segítségével rajzolgatjuk határainkat, irigyelhetjük néha Ausztália békés derékszögeit.

Ám egynest húzni a sivatagban nem is olyan egyszerű, mint azt a következő példa mutatja.

Nyugat-Ausztrália tartomány szárazföldi határa egyetlen töretlen vonalnak tűnik, azonban jó közelről szemügyre véve (például ezen a térképen) annál a pontnál, ahol az Északi Terület és Dél-Ausztrália közös határa belefut, látható, hogy valójában két párhuzamos vonalból áll, amelyet egy pár kenguruugrásnyi kelet-nyugati vonal köt össze.

Nyugat-Ausztrália határát már 1836-ban kijelölték, a keleti 129. hosszúsági kör mentén. A vonalat azonban nemhogy a valóságban, de még az íróasztalon sem lehetett meghúzni, hiszen a területről nem készültek részletes felmérések. 1922-ben a miniszterelnök, valamint Dél- és Nyugat-Ausztália kormányzói egyezményben erősítették meg a tartományokat elválasztó vonalat, ám nem csak a meridiánt nevezték meg, hanem két pontot is kijelöltek, amikhez viszonyítva a földmérőknek majd dolgozniuk kell: északon az Argyle-tónál, délen a Port Augusta-Kalgoorlie vasútvonal Deakin nevű állomásánál. A szerződésbe belevették, hogy a határ akkor is a két pont által meghatározott egyenes kell legyen, ha azok nem pontosan a 129. körön vannak, azzal azonban (úgy tűnik) nem számoltak, hogy a két pont hosszúsági koordinátája között is lehet némi eltérés.

Hogy valóban ez a helyzet, az csak a modernebb eszközökkel végzett földmérések során, 1963-ban derült ki (majd erősíttetett meg 1967-ben). Mint ezen a térképen látható, a határ déli szakasza egy fokmásodperccel keletebbre, az északi pedig három fokmásodperccel nyugatabbra fut a 129. hosszúsági körtől, ami 127 méteres különbséget jelent – ekkora tehát az Északi Terület és Nyugat-Ausztrália rövidke kelet-nyugati irányú hatátszakasza.

A különleges pontot a Főföldmérő sarkának (Surveyor-General’s corner) nevezték el. Ausztráliában tudniillik a tartományok vonalzóval húzott határainak találkozási pontjai mind nevezetes helyek, az őket összekötő úttalan utak pedig kedvelt kalandturista útvonalak. A Surveyor-General’s-t azonban sokan kihagyhatják, mert az ausztrál kormány földtudományi oldala szerint kevesebben jártak ott, mint a Déli-sarkon.

Hester Lees-Jeffries Shakespeare-kutató a drámaíró szereplőinek kapcsolatai hálóját szerette volna felrajzolni. Amikor barátjával, Kit Grover formatervezővel nekiláttak a munkának, arra gondoltak, kölcsönveszik a londoni földalatti térképeinek grafikáját. A vonalak az egyes szereplőcsoportok (szerelmesek, anyák, harcosok sat.), az átszálló helyeknek (Macbeth/Lady Macbeth) és a piktogramoknak (mozgássérült-jel III. Richardnál) is jelentősége van. (teljes méret)

Kalifornia mint sziget Jan Jansson térképén: America Septentrionalis, Amsterdam, 1636

1539-ben egy spanyol úriember, bizonyos Francisco de Ulloa, főnöke, Hernando Cortez utasítására észak felé indult, hogy feltérképezze a partvidéket, és járható vízi utat találjon a kontinens északi felén át az Atlanti-óceánig. Behajózott a Kaliforniai-öbölbe (amit Cortez tengerének nevezett el), majd elérve a legészakibb pontjáig konstatálta, hogy zsákutcában jár, visszafordult, megkerülte a Kaliforniai-félszigetet, és annak nyugati partja mentén ismét északnak indult, a háborgó óceán azonban a földnyelv felénél megálljt és hátraarcot parancsolt neki. Egyes források szerint hajói szétszóródtak, kettő (köztük a parancsnoki) eltűnt, és csak a harmadik ért vissza; míg del Castillo korabeli történész szerint Ulloa is viszontlátta még Új-Spanyolországot, de 1540-ben egy katona (legénysége egyik tagja?) leszúrta.

Akár így, akár úgy, annak híre mindenképp eljutott a spanyol hódítókhoz, hogy északra egy nyeszlett kis öböl található, melyet nyugatról egy nem kevésbé nyeszlett félsziget határol. Az információt egy év múlva az öbölben partra szálló és egész a mai USA-Mexikó határig jutó Hernando de Alarcón expedíciója megerősítette, így az a neves és közismert Mercator és a szintén neves, ám nem közismert Ortelius térképein a 16. század második felében meg is jelent.

1592-ben egy spanyol zászló alatt hajózó görög, Juan de Fuca (Apostolos Valerianos) folytatta Ulloa útját, és egész a mai Vancouver szélességéig jutott, ahol felfedezte a később őróla elnevezett szorost a Vancouver-sziget és a szárazföld között, amit az óceánok közötti északi átjáró elejének gondolt. Nem tudom, miért, de a spanyolok nem igazán hitték el de Fuca beszámolóját, pedig abban nyilván az is benne volt, hogy szigetnek egész a szorosig se jobbra, se balra nincs nyoma.

Így zajlott Észak-Amerika nyugati partvidékének feltérképezése a létező Kalifornia nem létező szigetének felfedezője: Antonio de la Ascension atya színrelépéséig. A sevillai pap Sebastian Vizcaino expedíciójának (1602-03) tagja volt, és naplójában állítja – figyelmen kívül hagyva a korábbi utazók és saját maga tapasztalatait –, hogy Kalifornia – sziget. Bár a naplót 1603-ra keltezi, valószínű, hogy úti jegyzetein később sokat módosított, így a végleges szöveg 1603 és 1611 között íródott (Torquemada Monarchia Indiana-ja ugyanis már vesz át belőle, és annak Kaliforniával kapcsolatos része 1611-re készült el).

Úgy tűnik, az atya – mint akkoriban és (mit szépítsük) mostanában is oly sokan – inkább hitt a mesének, mint az általa látottaknak. Mert a nem létező sziget felfedezője ugyan ő volt, de a kitalálója nem.

Mint említettem, a hajósok általános véleménye volt, hogy létezik északon egy Atlanti-Csendes átjáró, az Anián-szoros. Az elnevezés valószínűleg egy Marco Polo által leírt kínai tartomány nevéből származik, hiszen a remélt víziút Kína és a Fűszer-szigetek elérését könnyítette volna meg.

Az észak-amerikai kontinenst szétszabdaló átjáró keresése összekapcsolódott egy másik kitalált szorossal, amely Garci Rodríguez de Montalvo a 15. század legvégén készült regényében a csodás California szigetét választja el a szárazföldtől.

Montalvo az ismeretlen 14. századi szerző által írt Amadís de Gaula című lovagregényt rendezte sajtó alá, és maga is hozzáfűzött egy kötetet a trilógiához, valamint megírta Amadís legidősebb fiának a kalandjait (vsz. Sevilla, 1496, első ismert nyomtatott kiadás Sevilla, 1510). A sorozat ezen ötödik könyvében bukkan fel tehát Kalifornia szigete (bár persze nem kizárt, hogy Montalvo egy közszájon forgó sztorit vesz át), innen kerül a konkvisztádorok, a felfedezők és Ascension atya fejébe, meg a térképkészítőkébe, akik a 17. században – nem zavartatva magukat Mercatortól és Orteliustól – szinte mindig odarajzolják Észak-Amerika nyugati partjai mellé.

A mesélő és az informáló térképek Kalifornia fölötti csatájában aztán a következő század közepére utóbbiak kerültek fölénybe.

Tudnivaló ugyanakkor, hogy mintegy 150 millió év múlva a Szent András-törésvonal mentén Kalifornia déli partja le fog válni a szárazföldről, és a Kaliforniai-félszigettel együtt egy hosszúkás szigetet fog alkotni. Ha valaki olvassa ezt akkor: szeretném javasolni, hogy a szigetet Montalvóról, a szorost pedig Ascension atyáról nevezzék el.

Irodalom: a kiváló strange maps cikke, amiben felfedeztem Kalifornia szigetét; Mythical Geography: California as an Island (Jansson és mások térképei); The Map House – Mythical Islands (nem csak Kalifornia)

Umberto Eco egy írása segítségével már tisztáztuk, hogy bár mind az ó-, mind a középkori emberek néha igencsak érdekes tudományos kérdésekkel bírtak foglalkozni (pl. hogy az angyaloknak a trombitájuk mellett van-e fütyülőjük is), azzal azért tisztában voltak, hogy a Föld nem lapos. Még csak nem is kell félretenni a régiek korlátolt tudományos gondolkodásával kapcsolatos elgondolásunkat, hogy belássuk, ezt igazán nem nehéz felfogni. Kolumbusz fiának is sikerült, amikor kiült a tengerpartra az apjával a filmben, és az egy narancs segítségével elmagyarázta neki. (Jó négy évszázaddal később – vagyis valójában jó fél évszázaddal korábban – egy Eluard nevű francia költő azt is megfigyeli, hogy a Föld nem csak olyan kerek, mint egy narancs, de olyan kék is.)

Node hogy lehet, hogy mégis olyan csálé térképeket rajzoltak?

A képen a Tabula Peutingeriana egy szakasza látható, rajta fent Pannonia provincia és környéke, középen Itália, lent pedig Afrika. Vagyis a vékony kék csíkok az Adriai- és a Földközi-tenger. Nyilván a rómaiak, akik keresztbe-kasul behajózták a Mediterráneumot, pontosan tudták, hogy e két víz milyen széles, illetve hogy a partvonalaik sem olyanok, mint a torta szélére nyomott tejszínhab. Azért hanyagolták el ezeknek a részleteknek a kidolgozását, mert a Tabula Peutingeriana ún. itinerarium, az úthálózatot ábrázoló térkép. A szárazföldön caplató légiósoknak pedig édesmindegy, milyen széles az ő tengerük; ők azt akarják tudni, jobbra vagy balra kell-e fordulni a kereszteződésben.

*

Az ó- és középkori térképek jó részének semmilyen gyakorlati funkciója nem volt. Egyértelmű, hogy a végletekig sematikus T-térképek inkább szimbolizálták, mint ábrázolták a világot, de a részletesebb világrajzok is inkább katalógusok voltak:

Sőt – tehetjük hozzá – a térkép mint a szórakozás eszköze napjainkban is jelen van.

Ha a szerkesztő úr Pápua gyarmatosítását nem tartotta életrevalónak, vajon mit szólt a négy évvel később elinduló osztrák-magyar északi sarki expedíció által felfedezett Ferenc József-földhöz? A tengerentúli (ausztráliai?) levelező nagyon jól látja, hogy sürget az idő, a normális területek elfogynak, és hamarosan csak egy csomó eszkimót meg egy kevés fókát lehet majd leigázni.

Új-Guinea nyugati fele ekkor már pár évtizede holland fennhatóság alatt állt, a Német Birodalom épp akkortájt, 1884-ben veti meg a lábát a sziget északkeleti részén (egyelőre nem hivatalosan, egy kereskedelmi társaság képében), merthogy délkeleten meg ott somfordálnak már a britek.

De nem, a szerkesztő úr túl sok kalandregényt olvasott, és fél az emberevőktől, és életrevalóbb indítványokat vár.

Talán jobban tetszett volna neki a Cologne Gazette 1914-es térképe, ami a központi hatalmak által megnyert világháború utáni Európát vázolja fel, a Monarchiához csatolt Írországgal; vagy az 1916-ban Budapesten kiadott Zsebatlaszé, amely szerint Tunézia lesz osztrák-magyar terület.

A fenti Európa-térkép, mely egy 1808-ban, Dublinban kiadott gazetteerből (helységnévtárból) való, össze sem hasonlítható az indákkal, szalagokkal és angyalszárnyú kígyóbűvölőkkel díszített metszetekkel, mégis van benne valami megkapó és akaratlanul művészi: az ellentét a tervezőasztalnál kilométerről kilométerre megrajzolt modern politikai határok és a térképszínező elnagyolt ecsetkezelése között.

Az akkori nyomdatechnikával nyilván nem lehetett megoldani a nem szabályos mértani alakzatok színezését, a darabbérért dolgozó térképkifestő kisiparos pedig nem foglalkozott se a kisujja körménél kisebb szigetekkel, se a szigorúan őrzött határokon átszivárgó vízfestékkel. (Ugyanekkor egy jelentősebb térképkészítőnek, Napóleon Bonaparténak a legnagyobb gondja épp az volt, hogyan szivárogtassa be csapatait Spanyolországba.) A minden bizonnyal rövidlátó és mogorva piktor valószínűleg nem ismerte fel, hogy a háborús időszak elmosódó határait ábrázoló munkája mennyire korszerű, arról pedig egészen biztosan nem tudott, hogy pár évtizeddel később egy Monet nevű francia az ő Európájához nagyon hasonló víztükröket fog festeni.

*

Ázsia és Afrika, ugyanonnan. (Figyeld meg a összement Japánt és a megnyúlt Új-Guineát: ezek akkor még szürke foltok.)

The General Gazetteer; or, Compendious Geographical Dictionary. Compiled by R. Brookes, Revised by W. Guthrie and E. Jones. Eighth Edition, Dublin, 1808. [forrás]