madzag

Shane Cooper Feed* c. installációjában rossz fényviszonyok között is megélő páfrányok növekednek. Felettük – olyan távolságban, hogy a kifejlett példányok ne férjenek el – lehalkított tévékészülékek, más-más csatornára kapcsolva. A növények a képernyők fényében nőnek fel, akárcsak a gyerekek, az üvegfalnak ütközve megtörnek, magukba fordulnak és elfonnyadnak.

Cooper egy újabb alkotása, a Life Support növényei csak akkor jutnak mesterséges fényhez, ha látogató tartózkodik a közelükben.

* a feed szó egyszerre utal az élő szervezet élelemmel és a televízió adatfolyammal való táplálására

(kép Simon Jung; via Next Nature)

Attól fél, hogy kirabolják, amíg ön az igazak álmát alussza? Önnek a FakeTV-re van szüksége. A FakeTV olyan különleges fényforrás, amely a televízió képernyőjének változó erejű és színű villódzásait imitálja, s így azt a látszatot kelti, hogy ön álmatlanul ül készüléke előtt, nézi a szaxofonost, a végtelenített hirdetéseket, vagy épp Jézust várja.

Ha ön most vásárol termékünkből, féláron előrendelheti a következő generációs FakeTV-t, amely zörejekkel kísért, továbbfejlesztett fényhatásaival még nagyobb hűséggel adja vissza egy igazi televíziós készülék érzetét. Tesztjeink azt mutatják, hogy a FakeTV ugyanúgy stimulálja az agyat, mint egy valódi televízió. Miért költene hát vagyonokat egy sok helyet foglaló nagyképernyős tévére, amikor a FakeTV-vel is elérheti a kívánt hatást?

Most minden megrendelt FakeTV-hez gyógyszeradagoló dobozt adunk ajándékba.

Nem csak az SNS (Szlovák Nemzeti Párt) fórumozói szeretnék újrarajzolni a közép-európai határokat, de az SNL (Saturday Night Live) díszletmunkásai is. Szlovákok biztos nincsenek köztük, mert északi szomszédunkat egy kis téglalappá zsugorították, déli részét nekünk, egy nyugati szeletét pedig a cseheknek ítélve. Amint Seth Meyers füle mellett látható, Szlavóniát szintén visszakaptuk tőlük, a Vajdaság azonban valahogy Romániához került. Horvátország maradéka Szlovéniával egyesült, Montenegró pedig Albániával.

A NUMB3RS Blackout című részének (3×07) készítői életszerűnek tartják, hogy a tanakodó FBI-ügynökök mögötti kivetítőn az áldozatokról készült fotókból összeállított slideshow fut, melyben a képek fade in-fade out effekteken keresztül váltják egymást.

Amúgy eddig jobb a 3. szezon, mint a korábbiak, kap is majd egy bejegyzést, néhány fontosabb írnivaló után.

A capeket innen loptam, mert elfelejtettem csinálni.

Míg másfél évtizede szituációs vígjátékok töltötték meg a képernyőt, napjainkban a vezető sorozatok a 24-hez, a Losthoz és a Sopranoshoz hasonló drámák. Vajon mi áll a változás hátterében? – kérdi a Watching 24 cikke.

Az említett sorozatok közös jellemzője, hogy több, az egész szezonon (sőt szezonokon) átnyúló történetszál húzódik bennük, az epizódok nem elszigetelt, önmagukban is megálló egységek. (A disztingvált angol ezekre a serial kifejezést használja, a minden részben önálló sztorit mesélő sorozatokra pedig a series-t.) A 24 első évadjának igencsak jól fogyó DVD-kiadása, ill. a második évad majd» 12 milliós közönsége megmutatta, hogy az emberek képesek és szeretnek is követni egy olyan sorozatot, amelynek még véletlenül sem lehet kihagyni egy részét se.

Nyilván lehetne találni más fordulópontokat is, mint a 24-addikt Aaron (pl. az X-akták utolsó – gyengébb – szezonjai is szerializálódnak), de nem ez a fontos, hanem hogy mi is áll a változás hátterében?

Erről a cikk már nem mond semmit, és én is csak egyvalamit fogok. Az összetett sztorit hétről hétre adagoló sorozatok nagy trükkje (nem pejoratívan értem), hogy két rész között is elfoglalják a nézőket. Ki nem mélázott már el egy Vasedény-kirakat előtt azon, hogy vajon Baltar is cylon-e? Na ugye. A figyelem fenntartásába egyrészt az alkotók is besegítenek különféle plusztartalmakkal (erre pont a BSG jó példa), másrészt pedig maga a közönség is (lásd pl. a lost-theories.com-ot). De még ha valakit nem is érdekelnek a (sokszor direkt félrevezető) kiszivárgó információk vagy az önjelölt forgatókönyvírók találgatásai: vajon lehetne-e követni egy high concept sorozat cselekményét anélkül, hogy időnként utánanéznénk valaminek, amire nem emlékszünk pontosan?

Ennek a sorozattípusnak tehát elválaszthatatlan kiegészítője az internet, anélkül is létezne, de biztos nem lenne ennyi (a W24 által idézett TV Guide szerint a 2006/07-es évadban indult sorozatok több mint fele).

Hogy a serial drama-k felfutása mögött milyen ízlésbeli változás áll, arról már tartalmuk közös jegyeinek elemzésével lehetne okosságokat mondani. Ha találok ezzel foglalkozó cikkeket, majd írok róluk. (Azt viszont előre megmondom, hogy ezek közös jegye az lesz, hogy első két bekezdésükben nyolcszor fordul elő V. J. Propp neve.)

A Médiakutatóban több cikk foglalkozik a szappanoperákkal.

(via Digg)

Nem túl ötletesen: nála az egész Jack fejében játszódna.

A végén kiderülne, hogy a repülőtérről elrabolták valakik, és mivel valamilyen információt akarnak belőle kiszedni, begyógyszerezik, mire az összehaluzik kopaszembert, jegesmedvét, kokainmadonnát meg még ilyesmiket is:

Én semmi olyan megoldást nem tartanék jónak, ami abból indul ki, hogy az események nem történtek meg, és úgy tűnik, az alkotók is így vannak ezzel. Lindelof – még tavaly márciusban – elég egyértelműen fogalmazott a LOST-TV fórumnak. (This is not a fictional reality that is playing out in someone’s brain. Like I»ve heard that they»re all different personalities inside Locke, or something. To this I say, „Yes. I saw «Identity,» too. And I did not like it.”)

Tudnivaló, hogy a Lostban számos utalás van King könyveire, és ő maga is kedveli a sorozatot. Tavaly szeptemberben az Entertainment Weekly-ben arra kérte a producereket, ne húzzák az egyre szürkébb végtelenségig a sztorit, akármennyi pénzt is szeretne még belőle csinálni a csatorna. A cikke végén azt írja, nem érdekli, mi lesz a befejezés, és fel is sorol néhányat, amit el tudna képzelni, az egyiknél azonban megjegyzi, hogy azt utálná. Hát, hogy, hogy nem ez pont az, amelyik a legközelebb áll ahhoz, amit most mondott: Jack felébred, és rájön, hogy csak álmodta az egészet. (Jack can even – groan! – wake up and discover the whole thing’s a dream [actually, I»d hate that].)

(via Digg)

A Poltergeistben a kislány az adás nélküli képernyőt bámulja meredten, beszélget vele, végül egy másik dimenzióba távozik rajta keresztül. – Skót pszichológusok szerint a tévé szellemek közreműködése nélkül is épp elég veszélyes a gyerekekre.

Bindeman és Stirling kísérletei alapján a 6-8 évesek szívesebben néznek egy üres képernyőt, mint egy emberi arcot. A televíziót ábrázoló képekre pedig hasonló reakciót mutatnak, mint az alkoholisták az italok képeire. Az arcokkal szembeni érdektelenség (mely a hatodik év körül kezd megjelenni) komoly hatással lehet a társas kapcsolatokra, mivel a gyerekek nem tanulják meg értelmezni az arckifejezések jelentését. A Times cikkében megszólalók megoldást nem említenek, pedig hát nem olyan nehéz: mi lenne, ha több emberszereplős gyerekműsort csinálna a kitűnő BBC, sok premier plánnal. (Mondjuk a képernyőgyomrúaknak szerencsére már végük van. Komolyan mondom, az még rám is rossz hatással volt.)

In related news: Az MIT média laboratóriumának munkatársai kitalálták, hogyan jelezhetjük a tévénknek, ha nem tetszik, amit látunk.

mindkettő via unmediated

A megközelíthetetlenül szellemes Esti Showder, az utánozhatatlanul mókás Gálvölgyi-show és az utolérhetetlenül szórakoztató Heti Hetes mellé az RTL Klub feltámasztja (hát, majdnem szó szerint) a mesterien vicces Antal Imrét.

Szerencsére még nincs tévém, de ti ki ne hagyjátok semmiképp!

Az idült műsorvezetőt és bohókás alkoholistát olyan gagyogó humorú társak segítik, mint Beleznay Endre és Maksa Zoltán.

A díszletek „nagyon szépek, újak”, ami már fél siker, ráadásul a műsor a fiatalabbakat is meg akarja célozni, ami mindig igen jól szokott sikerülni azoknak a műsorkészítőknek, akik ezt külön is hangsúlyozzák.

Matematikai műveletlenségünket társaságban öntudatosan legyintve hangoztatni – rossz szokás. Ugyanezen társaság előtt a magyar gazdaság gyógyulásának kedvenc sajtótermékünkből megtanult receptjét nemkevésbé öntudatosan előadni – figyelmetlenség.

Minden nap használjuk a matematikát. Kiszámoljuk, továbbjut-e a csapatunk, eldöntjük, érdemes-e átmenni a szomszéd országba tankolni, megmérjük, milyen messzire juthatnak a rakéták.

Nicolas Falacci és Cheryl Heuton arra használja, hogy a számtalan nyomozós sorozat közül valahogy kitűnjenek saját alkotásukkal. A Numb3rs-ben FBI-os nagytesó matekzseni kistesó segítségével old meg ügyeket: vírusfertőzés terjedését, sorozatgyilkos viselkedését, bevándorlók útvonalait statisztikázzák, valószínűségszámítják és riemannolják többek között, de nem ám csak úgy a vakvilágba, nullával osztva thétát, amikor nullával egyet se lehet osztani, hanem tudományos megalapozottsággal. Mindebben a Hollywood Math and Science Film Consulting van segítségükre, mely társaság célja, hogy az orvosi, természettudományos, matematikai „szakmai részletek és kifejezések hihetően hangozzanak” a filmekben. (NB. utánanézni, kampánytanácsadást vállalnak-e) A főszakértő Gary A. Lorden, a Caltech matematika tanszékének vezetője (itt egy interjú vele). A készítők annyira akkurátusak, hogy nem csak az ügyekhez kapcsolódó számítások pontosak, de még a háttérben feltűnők is.

A Numb3rs-ben tehát igazi matek van, olyannyira, hogy az amerikai iskolákban oktatófimként használják: a Matematikatanárok Nemzeti Tanácsa (NCTM) a CBS oldalán minden rész előtt a nyomozásban felhasznált matematikai problémákkal kapcsolatos feladatokat tesz közzé. (Én látom a lehetőséget a Barátok köztben is, bele kéne írni valahogy Mérő Lászlót.)

Ami a sorozat nem metriás vagy gebrás részét illeti: Az első szezon jó részében sajnos ugyanazzal az egyenlettel lehet leírni a sztorikat: valakiről jó sokáig azt gondoljuk, hogy ő volt a tettes, aztán meglepődünk (?), mert mégsem. Bújtatva, de vannak magánéleti szálak. Röviden: ha nőket akarsz, ne legyél se matematikus, se szövetségi nyomozó; ha a testvéred okosabb, mint te, legalább harmincéves korotokra próbáld kinőni az irigységet; és ha a feleséged már évek óta halott, nem fog megharagudni, ha újra randizni kezdesz.

A második szezonban – bocs, hogy előreszaladok – egy kicsit több idő jut a nem nyomozati cselekményekre; nem tudom, a harmadikra mit terveznek, de én elviselnék olyan részeket is, amik elszakadnak az eddigi sémáktól, és nem érződik rajtuk, hogy az írók csak az aheti leckét mondják fel.

És még valami: Peter MacNicolt jövő ilyenkor az Emmy-jelöltek között szeretném látni.

Megnézendő matekos film még Darren Aronofsky Píje. B feladat: összevetni a film eszköztárát a közvetlenül utána készített Rekviem egy álomért címűével.

Az embert csak negyven évre tervezték – mondja félkomolyan Wahorn Fábrynak a San Francisco-i utcán –, nekünk már rég meg kellett volna halnunk. – A Cadillac Drive-ot meg csak tizenkét hétre tervezték – fűzhetjük tovább –, de már a második után beállt nála a hullamerevség.

Fábry és Wahorn tényleg olyan turisták, akik több ezer kilométert utaznak azért, hogy a saját autójuk előtt lefényképezzék magukat. Amikor a Showderben beharangozták a műsort, az jutott eszembe, hogy az amerikai és kanadai városok után vajon mivel töltik majd ki a 3 fő/nkm népsűrűségű Szibériában játszódó részeket? Nos, semmi gond, meg fogják oldani: a CD ugyanis kizárólag róluk szól, hiszen ők sokkal érdekesebbek, mint a bennszülött népek a maguk furcsa kultúrájával. Wahorn ugyan foglalkozna az emberekkel, bemutatná nekünk a híres magyar rajzfilmproducert meg a friscói hippiket, ha lenne rá tere, és lenne hozzá partnere, de sajna nincs: Fábry nem egyszerűen „felülről, fikázva közelíti az ámerikai dolgokat” (mint sixx69 írja a tévémaci blogon) – nem közelít ő sehogy semmihez, még csak nem is figyel arra, ami körülötte van.

Fábry, bárhol is legyen, a stúdiója színpadán áll a közönsége előtt, vagy inkább ott szeretne állni, mert az ismeretlen utcákon és épületekben zavarban van, ezért beszél, sőt sokszor kiabál hevesen gesztikulálva, vagy ha épp csendben van, ezért jár hátratett kézzel, maga elé bámulva. Wahornnal ellentétben Fábry a tárgyakban merül el: azok nem reagálnak az elhangzó értelmezésre, nem zökkentik ki a maga panelrengetegében bóklászó showmant.

Életem eddigi leghosszabb külföldi utazásán, tizenegykét éves koromban nem értettem, hogy képesek a felnőttek az ismeretlen, különös hangulatú külföldi városok bámulása helyett tökugyanazokról a dolgokról beszélgetni, mint otthon. A Sanyi bácsi is ugyanezt csinálja, de őt már értem; ő már berendezte magának a világot, ne piszkáljon abba bele senki. A világ – sóderkupac; nem téglarakás, kiömlött malterfolt vagy oltottmész-domb, pláne nem hasított fa.

No sebaj, a CD miatt felszabadult óráinkban megnézzük majd negyedszer is a Palin-sorozatokat (a könyveket is el kéne már olvasni), meg talán a Világfalut is ismétlik valamikor.

A tévémaci korábbi cikke, Tóta W. az első részről, -jepe- írása a cspv-n, annak, aki valami pozitívat is akar olvasni.