madzag

1899-ben, Párizs közelében egy belga gyártású versenyautó a világon elsőként átlépte a 100 km/órás sebességhatárt. Nem bőgve, zörögve és kattogva, hanem viszonylag csendesen, ugyanis elektromos motor hajtotta. A múlt század első évtizedeiben kezdődő motorizálódás fordulópont a környezetszennyezés történetében, a gyorsuló közlekedésnek azonban kíméletesebb géptársaik, az elektromos járművek adták az első lökést.

Mint sok más technikai újítás, az elektromos autó is több feltaláló kisebb-nagyobb ötleteiből állt össze. Az első, elektromossággal működtetett kocsit álltólag a skót Robert Anderson készítette 1832-1839 között. Nem csak hogy a dátumban nem lehetünk biztosak, de semmilyen más részletet nem találni róla – kivéve, hogy sínen futott, mivel az 1820-30-as években megszaporodó, gőzzel hajtott járművekből a falusi népeknek Britannia-szerte elege lett, és minden hasonló szörnyeteget kitiltottak az útjaikról. 1834-ben az amerikai Thomas Davenport is egy sínautót hajtott meg egyenáramú motorral, amit 1837-ben szabadalmaztatott. Miután az előző évben gőzzel hajtott járművükön sikeresen végigpöfögtek Groningen utcáin, 1835-ben egy holland vegyész, Sibrandus Stratingh és mérnök társa, Christopher Becker az elektromos meghajtással is elkezdett kísérletezni, de csak egy működő, kicsinyített modellig jutottak (lásd a képet).

Az első modellek és kezdetleges járművek hiába működtek, rendszeres használatukra még nem lehetett gondolni, mivel az elemek kicsik voltak és nem lehetett őket utántölteni. Ezt az akadályt két francia hárította el: Gaston Planté, aki 1859-ben feltalálta az utántölthető ólom-savas akkumulátort, és C. A. Faure, aki 1881-ben jelentősen megnövelte a kapacitását. Ettől kezdve Franciaországban és Nagy-Britanniában beindult az elektromos járművek gyártása; az Egyesült Államok 1890-ben kezdett felzárkózni: William Morrison autója – sűrűn küllőzött kerekekkel, egyedi alvázzal és fogaskerekes kormányművel – 22 km/órás sebességre volt képes 13 órán át, és talán elsőként bizonyította, hogy az elektromos autó a többi közlekedési eszköz komoly kihívója. A századfordulón a gőz-, gázolaj és elektromos meghajtású járművek már egyenlő arányban osztoztak az amerikai piacon.

Az elektromos autók első nagyobb léptékű kereskedelmi alkalmazására a New York-i lovastaxi flotta lecserélésével került sor, 1897-ben. A váltás fő oka – ki gondolná – környezetvédelmi volt: a nagyváros utcáiról még az 1900. évben is 15 ezer kidőlt állat tetemét kellett elszállítani, 1134 tonna lószart kellett eltakarítani, a csatornáknak pedig 227 125 liter lóhúgyot kellett elvezetni.

*

Az elektromos járművek háttérbe szorulása sok tényező összejátszása miatt következett be.

• 1904-ben a 2 millió mérföldnyi amerikai úthálózat 97%-a még földút volt, de az 1920-as évekre javult a helyzet: az 1921-ben elfogadott Federal Highway Act szövetségi támogatást biztosított az útépítésre (az utakat addig csak a vasúthálózat függelékének tekintették, és a települések saját költségvetéséből tartották fenn őket, már ha jutott rájuk).* Kényelmesebben lehetett tehát hosszabb utakat megtenni, az elektromos autók azonban akkoriban inkább városon belüli közlekedésre készültek, vidéki utántöltő állomásokat még nem kezdtek kiépíteni.
• 1901-ben a kelet-texasi Spindletop-olajmező felfedezése után özönleni kezdtek az olajfúrók a térségbe, az üzemanyag egyre megfizethetőbbvé vált.
• Henry Ford a futószalaggal megnyitotta az utat a tömegtermelés előtt, a kisebb, elektromos autókat is készítő vállalatok nem tudták felvenni a versenyt. Ford járművei 500-1000 dollárba kerültek, elektromos autót nem sokat lehett kapni ennyire olcsón. Sok korai elektromos autó a tehetősebbeknek tervezett hintószerűség volt, egyszerűbb, gyorsabban összeszerelhető konstrukciók nem nagyon voltak.
• A kényelmetlen kurblit Charles Kettering jóvoltából 1912-ben felváltotta az elektromos gyújtóberendezés.

1912-től az amerikai elektromosautó-gyártás gyors hanyatlásnak indult, hogy aztán a század második felében lassan, nagy ellenállással dacolva visszaküzdje magát jelenlegi helyére: mint az elnökválasztási kampányban kiderült, mindkét politikai erőtől komoly támogatásra számíthat.

* A jó minőségű utak kiépítésében egyébként nem az amerikai autósoknak, hanem a kerékpárosoknak volt nagy szerepe. Lásd John Stilgoe érdekes írását: Roads, highways, and ecosystems + egy ide nem kapcsolódó, de szintén érdekes interjú a szerzővel.

Források: The Electric Shock: Electric Cars Pre-Date the Civil War! / History of Electric Vehicles (about.com) / Electric Vehicle History – Electric Auto Association / A Brief History of Electric Vehicles – Vancouver Electric Vehicle Association [doc]

A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Irodalmi jótanács azoknak, akik nem találnak kedvükre való könnyű nyári olvasnivalót: a középkori és újkori lektűrök jóval érdekesebbek, mint bármi, amit manapság a könyvesboltok bestseller feliratú polcairól emelhetünk le. A 18. század közepi Newgate-i kalendárium például a londoni Newgate börtön kivégzéseiről beszámoló hírlevélből nőtte ki magát az egyik legnépszerűbb történetgyűjteménnyé. A Biblia, A zarándok útja c. keresztény allegória és John Foxe-nak a katolikus egyház rémtetteit előszámláló műve (The Acts and Monuments of the Christian Church) mellett a 18. század második és a 19. század első felében ez volt az angol otthonokban leggyakrabban megtalálható könyv.

Ízelítőként válasszuk ki az általa ihletett horrorfilm miatt talán legismertebb történetet, bizonyos Mr. Beanről, a skót kannibálról. Alexander Bean Edinburgh-tól pár mérföldre keletre született, valamikor 1570-80 körül. Ifjoncként a szüleinek segített árkot ásni, mert a jóemberek ezzel foglalkoztak, de hamarosan elege lett, és – pontosan nem tudni mikor – elszökött, egy hozzá hasonlóan semmirekellő nőszemély társaságában. A délkelet-skóciai Galloway megyében telepedtek meg, egy tengerparti barlangban, távol az arrafelé egyébként is ritkás civilizációtól. Barátságosabb éghajlat alatt talán egy Kék lagúna-szerű történet bontakozott volna ki, s Alexander és névtelen kedvese nem A gonosztevők véres jegyzéke, hanem egy Szerelmesek könnyes katalógusa alcímű műben válik halhatatlanná. A hideg skót dombokon azonban nem terem se kókusz, se banán szerelmi magányosok táplálékául, s óriásteknősök sem sorakoznak a parton, így a pár kénytelen volt Isten mozgékonyabb teremtményeiből, a vidéken átkelő utazókból csillapítani étvágyát.

Az eltünedező utazók nem csak a környékbeliek körében keltettek riadalmat, de Nyugat-Skócia és Nyugat-Anglia más helyein is, ahol el nem fogyasztott darabjaikat a tenger partra sodorta. (Nem tudom, a Vancouver környékén talált emberi lábfejek ügyében nyomozó kanadai rendőrök ismerik-e a történetet.) A hatóságok természetesen átkutatták a környéket, de nem akadtak Beanék nyomára. Mivel senki sem élte túl a támadásukat, pontos lakhelyük ismeretlen volt; s még ha a nyomozók közül valaki el is ment a barlang előtt, nem gondolta emberi tartózkodásra alkalmasnak, mivel az dagály idején félig vízzel telt meg. Hogy mégse látszódjanak tehetetlennek, a hatóságok letartóztattak párat azok közül a szállásadók közül, akik utoljára látták élve az eltűnteket, és néhány gyanúsnak mondott utazót is elfogtak. A szerencsétlenek közül sokat kivégeztek, mindenféle légbőlkapott gyanú és felfújt bizonyíték alapján, ám miután mindegyikük utolsó leheletéig tagadta a bűnöket, a városok elöljáróságai feladták a kutatást és a Gondviselésre bízták az ügy megoldását.

Mármost a Gondviselés nem feltétlenül érdemli meg az ilyen nagy bizodalmat, meglehetős következetlenséggel működik ugyanis. Hiszen már akkor illett volna tennie valamit, mielőtt az ártatlanul meggyanúsítottakat kivégezték. Esetleg a Beanék feneketlen gyomra felé tartó utazókat is más útra téríthette volna, vagy ha akadt köztük olyan, aki megérdemelte sorsát, őt is eltéríthette volna Mr. Bean légcsövébe. Sőt a Gondviselés akár rá is rogyaszthatta volna az árokfalat az ifjú Mr. Beanre, hogy a skótok hírét se hallják a szörnyetegnek (mi pedig nagyszerű történetének).

A mindig mindenről elkéső Providencia azonban huszonöt éven át hagyta tevékenykedni Beant és asszonytársát, bevárva, míg vadságban fogant és emberhúson nevelkedett gyermekeik csatlakoznak hozzájuk, bevárva, míg azok vérfertő egyesülései kannibálok újabb generációjával nehezítik a skót föld terheit. A kalendárium szerint a klán ezer férfit, nőt és gyermeket ölt meg, mielőtt maga is vérbe fulladt. Ez pedig így esett:

A támadást túlélő férfit megmentői a glasgowi polgármester elé vitték, aki a történteket hallva értesítette a királyt. VI. Jakab pár nap múlva négyszáz katonával és vérebek falkájával érkezett a vadászatra. A kutyák kitartó ugatása miatt végül az emberi tartózkodásra alkalmatlannak gondolt barlangot is közelebbről megnézték, s ez tárult eléjük:

A kannibálokat Edinburgh közelében végezték ki: a férfiaknak levágták a végtagjait és hagyták elvérezni őket, a nőket és gyerekeket – miután ezt végignézték – máglyán égették el.

*

Vajon egy valós eseménynek a századok során a hihetetlenségig eltúlzott változatával van dolgunk, vagy az egész történet kitalált? A történeti kutatás egyértelműen az utóbbi mellett szól. R. H. J. Urquhart helytörténész említi, hogy az 1930-as években a jogtörténettel foglalkozó William Roughead híres brit perekről szóló sorozatában szeretett volna írni a Bean-klánról, ám „sem a hivatalos feljegyzésekben, sem magániratokban, se megbízható történészek, se pletykákat igazként feltüntetni hajlamos krónikások szövegeiben” nem találta nyomát. Roughead már sokadik volt a sikertelenül kutatók sorában. Robert Pitcairn Skóciai büntető perek, 1494–1624 c., eredeti források alapján összeállított, 1829-33 között kiadott művében sem Beanéknek, sem a helyettük ártatlanul kivégzetteknek nincs nyoma. Elképzelhetetlen – írja Sean Thomas újságíró –, hogy a démonológia és boszorkányság iránt annyira érdeklődő VI. Jakab udvarának dokumentumai között ne maradt volna fenn valami, különösen ha a király tényleg személyesen is részt vett a kutatásban. Az állítólagos kivégzésnek pedig nem csak látványossága, de költségessége miatt is nyomot kellett volna hagynia (úgy tűnik, az akkori bürokrácia az utolsó tüzifáig elszámoltatta a büntetést végrehajtókat).

A sztori csak a 18. század elején tűnik fel a vásárok, kivégzések és más szórakoztató közösségi események során osztogatott nyomtatványokban, a bulvárlapok előfutáraiban. Olyan gyűjteményekben terjed tovább, mint Alexander Smith A leghírhedtebb útonállók életeinek és rablásainak teljes története (London, 1719), valamint Charles Johnson kapitány A leghíresebb útonállók, gyilkosok, utcai rablók és társaik életének és jellemének általános és igaz története (London, 1734 és Birmingham, 1742). A 18. század első fele a jakobinus felkelések ideje, így lehet, hogy Alexander Bean a skótellenes propaganda találmánya (mellékneve, Sawney, a skótok gúnyneve), de ehhez hozzá kell tennünk, hogy bőven akadtak rémséges történetek angolokról is a ponyvákon.

Érdemes még arra is kitérnünk, hogy bár a Sawney-legenda részletei nagyjából megegyeznek a különféle kiadványokban, az időpontjuk változik: a kalendárium VI. Jakab (vagyis I. Jakab angol király) uralkodására teszi (1567-1625), máshol I. Jakab skót király (1406-1437) alatt játszódik, megint máshol több száz évvel korábban. Emögött nyilván az átdolgozók különféle szándékai állnak: egyesek meg akarták ijeszteni kortársaikat azzal, hogy időben közelebb helyezték hozzájuk a kannibálokat, mások talán túlságosan hihetetlennek ítélve állítólagos tetteiket, inkább a sötét középkorba száműzték őket, vagy épp úgy gondolták, hogy a történetnek köze lehet a középkori Skóciában dúló éhínségekhez.

(Sean Thomas azt írja, „tudjuk, hogy a kannibalizmus nem volt ismeretlen a középkori Skóciában”, de egy pár perces kutakodás után egyelőre nem találtam nyomát, hogy ez valóban így lenne. Itt említik, hogy jó esély van rá, mivel számos népmese szól róla.)

A korábbi bejegyzésben szereplő, Brazília Rondonia tartományában élő suruik szomszédainak, a Cinta Larga törzsnek a területén jelentős gyémántkészlet található. De ne gondoljuk, hogy megütötték a főnyereményt: a környéken már az 1960-as évektől jelen lévő, és 1999-től tömegesen érkező bányászokkal együtt jött az alkohol, a drogok, a betegségek és a nők elleni erőszak; az üzleteléshez nem értő, de az idegeneken gyorsan meggazdagodni vágyó törzsfőnökök pedig kifizethetetlen tartozásokat halmoztak fel. A hangulat 2004-ben érte el a forráspontot, amikor a törzs tagjai megöltek huszonkilenc engedély nélkül dolgozó bányászt. Részletes sztori a PBS Frontline riportfilmjének oldalán.

A Cinta Larga törzs tagjai által látott egyik első fehérember nem más volt, mint az Egyesült Államok ex-elnöke, Teddy Roosevelt, aki 1913-14-ben vezetett expedíciót a még feltáratlan területen. Részlet egy az utazásról szóló könyvből (Candice Millard: The River of Doubt: Theodore Roosevelt’s Darkest Journey):

Ha az indiánok mégis a támadás mellett döntöttek volna, Roosevelt életrajza igen különös részlettel bővül: ő lett volna az első amerikai elnök, aki kannibálok gyomrában végzi, a Cinta Largák ugyanis rituálisan elfogyasztották harcban megölt ellenségeiket.

*

Egy vidámabb kép bennszülöttekről: a Weather Report 1976-os Black Market c. albumának borítója, ez az első lemezük, amin Jaco Pastorius is játszik.

*

A Rolling Stone egy egész interjút készített Roger Watersszel a felfújható disznókról. [via]

*

A Telegraph nyilván az új Indiana Jones-film miatt ír a karakter egyik ihletőjéről, Otto Rahnról. Az archeológus kalandosnak nem nevezhető megpróbáltatásai 1933-ban kezdődtek, amikor egy feladó nélküli táviratban ezer birodalmi márkát kínáltak neki könyve (Keresztes hadjárat a Grálért) folytatásának megírásáért.

Rahn tehát kénytelen volt belépni az SS-be, és immár Himmler védnöksége alatt folytatni a kutatásait, melyek egyetlen eredménye az újabb könyv lett. Himmlernek ez is nagyon tetszett, de Rahn minél többet írt arról, hogyan lehetne megtalálni a Grált, annál feltűnőbb volt, hogy mégsem képes rá. Ahogy az SS-főnök türelme fogyott, úgy váltak egyre veszélyesebbé Rahn náciellenes kijelentései és homoszexuális kapcsolatai. 1937-ben három hónap őrszolgálatot kellett letöltenie a dachaui táborban, ami csak tovább mélyítette „országa felett érzett bánatát”. Rahn megpróbált kilépni az SS-ből, Himmler látszólag elfogadta, de valószínűleg lépéseket tett az eltüntetésére. Az epilógus részletei nem világosak: 1939 márciusában Rahn felmászott egy tiroli hegycsúcsra, és halálra fagyott (esetleg mérget is bevett, túlélési ösztöne eltompítására). Az öngyilkosságot talán az SS rendezte meg Arnold Fanck magashegyi filmjeinek díszletei között, és – mint minden ilyen történetben – arról is vannak spekulációk, hogy Rahn nem halt meg.

*

Be-docu-bop. Herman Leonard képei jazz-zenészekről és énekesekről.

Időről időre – leginkább amikor az Egyesült Államok a fejlődő világ valamely szegletét bombázza – felbukkan a hírekben egy indiai-óceáni sziget, Diego Garcia neve. A következő történetből megtudjuk, hogyan fészkelhették be magukatt az USA sötét vasmadarai a fehér homokkal szegett zátonyra, és közben megcsodáljuk a gyarmati korszak előbukkanó roncsait a demokrácia apályakor.

…And Found

A Chagos-szigeteket és legnagyobb tagjukat, Diego Garciát a portugálok térképezték fel a 16. század elején, de az apró atollokat haszontalannak ítélték. Végül a délnyugatra lévő Mauritiust 1715-ben birtokba vevő franciák terjeszkedtek errefelé, kókuszültetvényeket létesítettek, és művelésükre rabszolgákat telepítettek át Mozambikból és Madagaszkárról. A napóleoni háborúkat lezáró békeszerződés a Brit Birodalomnak juttatta a Chagos-szigeteket (és a tőlük nyugatra lévő Seychelle-szigeteket, valamint Mauritiust). A britek hamarosan tovább növelték az itt dolgozók számát Indiából hozott szerződéses munkásokkal. Az általuk előállított kókuszolaj akkoriban lámpaolajként keresett termék volt, és a szigetek lakói – ha szűkösen is – még a 20. században is meg tudtak élni az ültetvényekből: a kopra (a kókusz szárított belseje) kiváló lóeledel, a kisajtolt olajat pedig az élelmiszer- és a kozmetikai ipar is használni kezdte; a chagosiak ráadásul guanót is elkezdtek exportálni, így az 1950-60-as évekre a szigetek parányi gazdasága fellendülőben volt, kis segítséggel még tovább fejlődhetett volna, a britek fontolgatták is a turistáknak kínálkozó lehetőségeket – ám ekkor, sok ezer kilométerre a kék-fehér-zöld partoktól, jólöltözött emberek beszélgetni kezdtek.

The Greater Good

- Szükségünk lenne egy szigetre valahol az Indiai-óceánon – mondták az egyenruhás emberek Amerikából –, amiről felszállhatnának a gépeink, hogy bombákat dobjanak le a Szovjetunióra, a Közel-Keletre, Kínára vagy Indiára. – Minő véletlen – válaszolták a fekete öltönyös emberek Britanniából –, nekünk épp vannak ilyen szigeteink; tessék körülnézni közöttük.

Először a Seychelle-szigetekhez tartozó, lakatlan Aldabra-atollt szemelték ki. A döntés azonban valahogy a Royal Society tagjainak fülébe jutott, akik a Smithsonian Intézettel együtt tiltakozásuknak adtak hangot, az atollon ugyanis aldabrai óriásteknősök és más veszélyeztetett fajok éltek és – a humánus tudósoknak köszönhetően – élnek ma is, azóta még a világörökség részéve is nyilvánított lakhelyükön.

Diego Garcián nem voltak értékes állatfajok, ha azt a kétezer fős emberpopulációt nem számítjuk, ami a francia-kreol egy önálló változatát beszélte, halászattal és növénytermesztéssel foglalkozott vagy épp épített valamit: iskolát, templomot, kórházat. A Foreign Office (FO), a brit külügyminisztérium pedig gondoskodott róla, hogy ne vetessenek számba: egyszerűen eltüntette őket a világ szeme elől, azt állítva, hogy nem állandó lakosok, csak ideiglenesen odatelepített munkások Mauritiusról.

1964-ben megkezdődtek a tárgyalások Mauritius függetlenségéről. Bár az ENSZ 1514-es határozata szerint az egykori gyarmattartók által a gyarmatokon élőknek juttatandó önrendelkezési jog semmilyen feltételhez nem köthető, Anthony Greenwood (a gyarmati ügyekért felelős államtitkár) hárommillió fontért és fontos exporttermékének, a cukornak biztosított piaci előnyért megvette Mauritiustól a közigazgatásilag hozzá tartozó Chagos-szigeteket. A szigetekből 1965. november 8-án új gyarmatot hoztak létre, Brit Indiai-óceáni Terület néven. Mivel az ENSZ fent említett határozata elfogadhatatlannak minősíti egy ország területi egységének megbontását a gyarmatok felszámolása során, a szervezet 2066-os számú határozatában elítélte a briteket az eljárás miatt.

Az FO még júliusban utasította a brit ENSZ-nagykövetet, F. D. W. Brownt, mit válaszoljon a várható vádakra: a Chagos-szigetek „lakatlanok voltak, amikor az Egyesült Királyság kormánya szert tett rájuk”. November 16-án valóban ez a hazugság hangzott el a közgyűlés előtt, azzal együtt, hogy a lakosok „mauritiusi és seychelle-szigeteki munkások”, és hogy a mauritiusi terület kettéosztása „az érintettek választott képviselőivel együtt került kidolgozásra”.

1966 decemberében Lord Chalfont külügyminiszter aláírta a szerződést az amerikaiakkal Diego Garcia 50+20 évre szóló bérletéről. A szerződés nem nevez meg bérleti díjat, de a USA Szenátusa 1975-ben kiderítette, hogy a brit kormány 14 millió dolláros kedvezményt kapott a Polaris atomtengeralattjáró árából (a szükséges szenátusi beleegyezés nélkül).

Stranger in a Strange Land

A lakosság eltávolítása, az esetleges összeütközések elkerülése érdekében, az amerikai fél kérése volt, s „gyakorlatilag a megegyezés egyik feltétele az 1965-ös tárgyalások során”. A brit hivatalnokok válogatott módszerekkel láttak feladatukhoz. Beszüntették az ültetvények működtetéséhez és fejlesztéséhez szükséges anyagi támogatást; csökkentették az élelmiszerszállítmányokat. Azokat, akik valamilyen ügyüket intézve, vagy a rájuk váró földterület és munkalehetőség ígéretének bedőlve Mauritiusra utaztak, a hatóságok nem engedték visszatérni. A megfogyatkozott lakosság körében azt kezdték terjeszteni, hogy a szigetet bombázni fogják, s talán nem bízva a szavak elrettentő erejében, bemutatót is tartottak, mi történne az itt élőkkel:

Diego Garcia több mint két évszázad után, 1971-ben vált ismét lakatlanná, Salomen és Peros Banhos szigetei két évvel később. Diego Garciáról az utolsó száznyolcvan embert a Nordvaer teherszállító hajón telepítették ki, október 15-én. „A férfiakat a hajóhídra terelték, itt álltak vagy guggoltak a viharban; a nők és gyerekek a raktérben aludtak a trágyaszállítmány – madárszar – tetején. Az emberek hányással hasmenéssel küzdöttek; két nő elvetélt.” – írja le a körülményeket John Pilger. A deportáltak előbb egy seychelle-szigeteki börtönbe kerültek, majd Mauritius fővárosa, Port Louis peremére, ahol már ott élő társaikkal együtt rettenetes körülmények között szállásolták el őket. Cassis és Roche Bois mocskos nyomornegyedeiben éhínség és betegségek szedték áldozataikat, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. A túlnépesedett Mauritiuson akkoriban a helyieknek sem jutott elég munka, a betelepítetteknek esélyük sem volt felkapaszkodni a mélyszegénységből (egy 1980-as évek elején végzett felmérés 40 százalékos munkanélküliséget talált, a legfrissebb adat 70 százalék). Az FO mindezzel tisztában volt, A. R. G. Prossernek a hetvenes évek közepén készített részletes jelentéséből.

Homecoming

1974-ben a brit és amerikai sajtó végre felfigyelt a történtekre. Prosser jelentése és a nyilvánosság hatására 1978-ban (öt év késéssel) a brit kormány jelentéktelen összeget, 650 ezer font kompenzációt fizetett a kétezer kitelepítettnek. 1981-ben több száz chagosi nő tüntetett a brit főbiztosság (nagykövetség) előtt Port Louis-ban, többen három hetes éhségsztrájkot tartottak. 1982. március 27-én a legszegényebbek elfogadtak egy 4 millió fontos végkielégítést, s lemondtak további követeléseikről (mindenek előtt a lakhelyükre való visszatérésről), pontosan ugyanúgy, ahogy Indiából érkezett elődeik mondtak le a maguk jogairól: az írni-olvasni nem tudó, angolul nem beszélő chagosiak az ujjlenyomatukkal „írták alá” a szerződést, amelynek pontos tartalmáról a britek nem tájékoztatták őket. A kifizetéseket intéző, a mauritiusi kormány által felállított alap nem járt el kellő körültekintéssel: a pénz nagy része a chagosiakat becsapó hitelezők és ingatlanügynökök kezére került.

Az 1990-es években a Foreign Office tevékenységét felfedő dokumentumok kerültek elő az irattárakból. Kiderült, hogy a chagosiak eltüntetésének terve a legmagasabb köröktől nyert jóváhagyást. 1965. november 5-én és 8-án a már említett Anthony Greenwood két feljegyzést írt Harold Wilson miniszterelnöknek az ezer fős lakosság által jelentett problémáról, kérve, hogy minél előbb fogadtassa el a királynővel a Brit Indiai-óceáni Terület megalakítását, hogy az ENSZ közgyűlést kész tények elé állíthassák. Az új gyarmat létrehozása nem parlamenti döntéssel, hanem a brit jogrendszer egy középkori maradványának segítségével történt: az ún. order-in-council lényege, hogy az uralkodó tanácsadó testületének (Privy Council) elnöke a kormány által megfogalmazott határozatokat felolvassa az uralkodónak, aki szóbeli beleegyezését adja, s ezzel azok törvényerőre emelkednek. Az FO tervéről (hogy letagadják a Chagos-szigetekiek bennszülött voltát) Wilson 1968. július 25-én kapott részletes javaslatot Michael Stewart külügyminisztertől, melyet 1969. április 26-án elfogadott.

A bizonyítékok előkerülése után, 1998-ban a közösség egy fiatalabb tagja, Olivier Bancoult egy londoni ügyvéd, Richard Gifford segítségével beperelte a brit kormányt. 2000. november 3-án a High Court egyhangúlag törvénytelennek mondta ki a chagosiak kitelepítését, nem utolsó sorban a Magna Cartára hivatkozva, mely megtiltja a birodalomból való száműzetést megfelelő eljárás nélkül (Mauritius 1968-tól már független állam volt). Bár Robin Cook külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a kormány elfogadja a döntést, és visszaengedi a chagosiakat a szigetekre, Diego Garciát kivéve, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak senkit sem akarnak látni egyik legfontosabb külföldi katonai létesítményük környékén, különösen 2001. szeptember 11. után. 2004. június 10-én tehát II. Erzsébet két újabb order-in-councilt fogadott el, megtiltva a chagos-szigetekiek visszatérését. 2006. május 11-én a High Court a határozatokat törvénytelennek mondta ki. A kormány fellebbezését a Court of Appeal 2007. május 23-án elutasította, a következő és egyben utolsó lépés a Lordok Házához való fellebbezés lesz. (frissítés/081022 Chagos islanders lose battle to return)

2006. április elején száz chagosi a brit és amerikai kormányok engedélyével egy-egy napos látogatást tehetett Diego Garcia, Peros Banhos és Salomon szigetein.

Források

John Pilger: Stealing a Nation (2004), mely elnyerte a Royal Television Society legjobb brit dokumentumfilmnek járó díját. Ennek alapján készült Freedom Next Time c. könyvének első fejezete, melynek rövidített változata elolvasható a weblapján. Mark Curtis The depopulation of the Chagos Islands, 1965-73, sok idézettel az archívumokból előkerült dokumentumokból. Diego Garcia: «All we want are our fundamental rights», Sean Carey riportja a New Africanban. Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon, Népszabadság, 2002. augusztus.

Képzeljük magunk elé Bagdadot, a mesésen gazdag kereskedővárost, teve- és hajókaravánok egykori találkozási helyét, nyüzsgő piacával, könnyű fátylakat és nehéz illatszereket viselő táncosnőivel. Minareteket és pálmafákat azonban ne képzeljünk, ez a Bagdad ugyanis nem a Tigris partján, hanem a Rio Grande torkolatánál feküdt.

Az 1848-ban alapított jelentéktelen mexikói városkára az északi szomszéd polgárháborúja idején mosolygott rá a szerencse, amikor 1861 áprilisában Lincoln elnök elrendelte a déli államok kikötőinek és tengeri kereskedelmi útjainak blokádját, hogy lehetetlenné tegye legfőbb bevételi forrásuk, a gyapot külföldre szállítását. Az egyetlen kiskapu a Rio Grande mentén nyílt: a határfolyó használatát a konfliktusban semleges Mexikó számára az Unió nem korlátozhatta. A déliek tehát gyapotjukat a texasi Brownsville-be szállították, méghozzá teveháton (az öszvéreknél hatékonyabb teherhordót pár évvel korábban, – az akkor még hadügyminiszter – Jefferson Davis javaslatára szerezték be), majd a túlparti Matamorosba csempészték, onnan pedig Bagdad kikötőjébe hajózták le.

A tengerparti porfészek hamarosan 15-20 ezres várossá nőtt, s mint az aranylázak városaiban, itt is mindenki úgy próbálta kivenni a részét a felhalmozódó vagyonból, ahogy csak tudta – tisztességes és tisztességtelen üzletekkel, na meg a kocsmák kártyaasztalainál és a bordélyok ágyain. Többségük texasi volt, rajtuk és a mexikóiakon kívül még számos európai is idesodródott, főként franciák, Miksa császár megérkezése után.

A kikötő felvirágzásának a polgárháború lezárása sem vetett véget, s ki tudja, nem feküdne-e ma egy Bagdad nevű nagyváros az USA délkeleti csücskénél, ha nem történik egy elkerülhetetlen katasztrófa. 1867. október 6-án hatalmas hurrikán söpört át a Rio Grande torkolatán, deszkákká apritva és kőtörmelékké zúzva Bagdad mintegy kétszáz épületét, valamint az amerikai oldalon vele szemközt fekvő Clarksville városát. A következő bő évtized alatt újra meg újra lecsapó hurrikánok miatt az újjáépítésre gondolni sem lehetett, az elhagyott kikötő az 1890-es évekre hordalékkal telt fel, nagyobb hajók már nem is tudták volna használni. Clarksville-nél állítólag még találni tégla- és üvegdarabokat, de a mexikói Bagdadból még ennyi sem maradt.

(Nem tudom, a város hogyan kapta a nevét. Texasban volt egy Bagdad, amit azért neveztek el így mert az egyik telepes a tennessee-i Bagdadból jött, de ennek az eredetéről megint nem találni semmit. Az USA-ban persze kismillió települést kellett elnevezni, időnként lehet, hogy csak ráböktek a térképre. Nem lehet mindenki olyan ötletes, mint Whynot (NC) vagy Monkey’s Eyebrow (KY) lakói.)

(pic by creativesam @ flickr)

1969 első felében a vietnami helyzetet rendezni hivatott párizsi béketárgyalások holtpontra jutottak. A nemrég hivatalba lépett Nixon és biztonsági tanácsadója, Kissinger a szovjeteken keresztül szeretett volna nyomást gyakorolni az észak-vietnamiakra. Mint Jeremi Suri történész nemrég talált dokumentumokra alapozott cikkéből kiderül, hátborzongatóan idióta tervvel álltak elő.

Október 27-én reggel tizennyolc B-52-es bombázó indult a nyugati part mentén a Szovjetunió felé, fedélzetükön az USA legpusztítóbb termonukleáris fegyvereivel. A gépek a szovjet légtér szélén haladtak, fenyegetően, de látható konkrét cél nélkül. Brezsnyevnek gyorsan fel kellett mérnie a helyzetet: erőfitogtató hadgyakorlatról volt-e szó, vagy az előző évben beszüntetett biztonsági tartalék felújításáról (a Pentagon néhány atombombázót mindig a levegőben tartott, hogy még támaszpontjaik elleni összehangolt csapás esetén is legyen mivel visszavágni), esetleg a III. világháború első lépéséről?

Anatolij Dobrinyin nagykövet sietve találkozót beszélt meg Nixonnal és Kissingerrel, amelyen váratlan helyzettel szembesült: az elnök követelte, hogy a szovjetek segítsenek a vietnami béketárgyalásokban. Ha erre nem hajlandók, „az USA fenntartja magának a jogot, hogy saját módszereivel vessen véget a háborúnak”. „Soha – hangsúlyozta Nixon, a nagykövet jelentése szerint – nem lenne képes elfogadni egy megalázó vereséget, vagy megalázó tárgyalási feltételeket. Az USA hatalmas nemzet, akárcsak a Szovjetunió, ő pedig ennek a hatalmas nemzetnek az elnöke. A szovjet vezetők elszántak és határozottak, ám ő nem kevésbé.” A nagykövet megdöbbent az elnök viselkedésén: „Nixon képtelen visszafogni magát még egy ország nagykövetével folytatott megbeszélésen is”, egyre inkább érzelmei uralják, nem kiegyensúlyozott.

He went a little funny in the head…

A színjáték célja az volt, hogy Brezsnyev elhiggye, az „önuralmát vesztett” Nixon valóban mindenre képes. Az ötlet valószínűleg Kissingertől származott, aki a Harvardon dolgozva a hatvanas években ismerkedett meg a játékelmélettel. A forgatókönyv egy Thomas Schelling által felvázolt szituációra vezethető vissza: két összeláncolt rab áll egy szakadék szélén; ha valamelyikük vall, mind a ketten kiszabadulnak, a nem valló viszont jutalmat is kap. Ha az egyiküknek sikerül elhitetni a másikkal, hogy bármikor képes leugrani, és magával rántani őt is, az illető azonnal be fogja adja a derekát, hogy megmeneküljön.

Október 30-án a bombázókat váratlanul visszahívták, ami újabb sötét színekkel járult a Nixon kiszámíthatatlanságáról festett képhez. Hogy a szovjetek végül átláttak-e a szitán, nehéz megmondani. A veszélyes művelet fő célját, az észak-vietnamra gyakorolt szovjet nyomás kikényszerítését nem érte el, de talán hozzájárult a hetvenes évek első felében a fegyverkezést korlátozó szerződések megkötéséhez.

Korábban már előkerült: a hidegháború húsz téves riasztása, amelyek atomháborút robbanthattak volna ki.

Fidzsi: nemcsak békés ellentétek

Aki az elsőtől az utolsó betűig elolvassa az újságot, talán hallott róla, hogy a Fidzsi-szigeteken épp katonai puccs zajlik. Számunkra nem túl fontos külpolitikai esemény egy viszonylag ismeretlen térségben, nem is akarunk róla naponta olvasni, de ha már olvasunk – pl. a Népszabadság MTI-n alapuló cikkét – örülnénk, ha valamit megtudhatnánk a konfliktus okairól is, hogy a szereplők ne csak üres háttér előtt ágáljanak. Az MTI sajnos csak egy (részben pontatlan) bekezdést szán erre:

Szóval Fidzsin indiaiak vannak – gondolom sokan ezt sem tudták –, de vajon mit keresnek ott és hogyan kerültek oda? A bevándorlók nagyon leegyszerűsítő kifejezés – valójában, mint oly sok etnikai konfliktus, ez is a 19-20. századi nagyhatalmaknak miatt alakult ki, amelyek milliós népcsoportokat hurcolásztak, taszigáltak és lökdöstek ide-oda határok és kontinensek közt.

A történet a 18. század végén kezdődik, amikor a rabszolgakereskedelmet vallási alapon elítélő londoni kvékerek tiltakozó petíciót juttatnak el a törvényhozáshoz. Hamarosan, anglikánok bevonásával, egy csoport is alakul, aminek két évtized alatt sikerül jelentős támogatást szereznie a Parlamenten belül, mely 1807-ben elfogadja a rabszolgakereskedelem eltörléséről szóló törvényt. Bár a rabszolgákat szállító hajókat a haditengerészet úgy kezelte, mint a kalózokat, nagyjából ugyanolyan hatékony is volt velük szemben. A rabszolgakereskedelem ugyanis nem túl költséges üzlet, művelői hatalmas veszteségeket is megengedhettek maguknak. Egy jamaicai brit hivatalnok szerint ha négyből egy hajó elér a rendeltetési helyére, a kereskedő befektetése megtérül, vagyis ha csak 350 főt sikerül eladnia, még akkor is nyereséges lehet, ha további 2475-öt útközben elveszít. (Mivel a büntetés rabszolgánként száz font volt, az üldözőbe vett hajók kapitányai igyekeztek minél többüket a tengerbe vetni, így csökkentve a kárt.)

Az egyre bővülő lobbi nyomása a részsiker után csak erősödött: 1823-ban újabb társaság alakult, már a rabszolgaság eltörlését tűzve ki célul, melyet 1833-ban sikerült elérniük. A törvény betartatása azonban továbbra is igen nehéz volt: Lord John Russell egy leveléből tudjuk, hogy az 1845-től jelentős erősítést kapó (valamint az USA és Franciaország által is segített) rabszolgakereskedelmet felügyelő hajóraj az Afrikából kiinduló szállítmányok csupán négy százalékát fogta el, fenntartása pedig 650 ezer és 1 millió font közötti összeget emésztett fel. Ez azonban csak csak egy kisebb lépés volt a gazdasági katasztrófa felé.

Az ültetvényeseknek (a törvény rendelkezései szerint) négy éven keresztül minden hét egynegyedében fizetniük kellett a felszabadulófélben lévő rabszolgák munkájáért (azonnal csak a hat év alatti gyerekek váltak szabadokká) – ezt és az ingyenes munkaerő elvesztését a kormány kompenzálta, az erre fordított összeg 20 millió fontra rúgott. Ennek ellenére sok ültetvényes ment tönkre; azokat a szektorokat, amelyek teljesen az ingyenes munkaerőn alapultak, mint a cukornádtermesztés, komoly válság fenyegette. A rabszolgatartók a gazdasági kényszernek tehát legalább annyira voltak foglyai, mint rasszista ideáiknak – elkerülhetetlen volt, hogy a rabszolgaság intézménye – alig öt évvel eltörlése után – kissé más formában ismét megjelenjen.

A britek nem találták fel újra a rabszolgaságot, mint a témával foglalkozó dokumentumfilm címe mondja, hanem egy már létező foglalkoztatási formát kezdtek el tömegesen alkalmazni: a szerződéses szolgaságét. Az ültetvényesek alkalmazottai papíron nem voltak rabszolgák, hiszen egy szerződést láttak el kézjegyükkel – ami alatt leginkább az ujjlenyomatukat kell érteni –, bért azonban nem kaptak, hiszen először a szállításuk költségeit kellett ledolgozniuk, majd az ellátásukét, és bár alkalmazásuk ideje a szerződésben korlátozva volt, ezt a felhalmozódott állítólagos adósságaikra hivatkozva munkáltatóik tetszés szerint meghosszabbították. Ugyanott laktak, ahol a korábbi rabszolgák, és gyakran pontosan ugyanúgy is bántak velük.

A szerződéses (rab)szolgák legnagyobb brit szállítója Sir John Gladstone volt, akinek kiterjedt cukornádültetvényei voltak Jamaicában és a mai Guyanában. 1838-tól kezdve több százezer elszegényedett embert szállíttatott az éhínségektől sújtott Indiából Dél-Amerikába, a Karib-tenger szigeteire és Óceániába. Többek között az ő cégének hajóin kerültek a Fidzsi-szigetekre a ma is ott élő indiaiak elődei, úgy 60 ezer fő 1879 és 1916 között (bizony még a 20. század első két évtizedében is).

Az indiai származású lakosok aránya ma 37,6 százalék, korábban (az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig) azonban valamivel többen voltak, mint a fijiek. Az első, 1987-es puccs oka egy olyan kormány megalakulása volt, melyben többségben voltak az indiaiak (bár vezetője fiji volt). Az ez után elfogadott alkotmány előírta, hogy az indiai származásúak nem lehetnek többségben a törvényhozásban és nem adhatják a miniszterelnököt. A 2000-es, a mostanitól eltérően erőszakos puccs egy indo-fiji párt által vezetett koalíció választási győzelmét követte. A kormányt megbuktató fegyveres csoportot a katonaság leverte, de Frank Bainimarama parancsnok nem a választások győztesének adta vissza a kormányfői posztot, és a köztársasági elnököt is leváltotta. A mostani puccs főszereplője szintén ő, és a konfliktus egyik kérdése épp a 2000-ben történtek rendezése.

Akinek van egy szabad délutánja, innen kiindulva szép hosszú Wikipédia-cikkeket olvashat Fiji zűrzavaros politikai helyzetéről. Tömörebb összefoglalót az utóbbi húsz évről sajnos nem találtam. – Akinek csak egy szabad órája van, és inkább a történelem érdekli, az nézze meg a Kulik: Hogyan találta fel újra a Brit Birodalom a rabszolgaságot című dokumentumfilmet, amiben egy közismert indiai ügyvéd, bizonyos Gandhi is felbukkan.

Az Ipswitch-től keletre fekvő tengerparti falu, Shingle Street nevének az ottaniak szerint a történelemkönyvek lapjain lenne a helye. 1940 augusztusának egy éjjelén a tenger lángra kapott, fegyverek dörögtek-morogtak, majd hónapokon át összeégett holttestek vetődtek partra. Állítólag a németek akartak partra szállni. Ha sikerül, nagyot fordul a történelem. De vajon tényleg tiszteletét tette-e a történelem a kis suffolki faluban?

Ronald Ashford akkoriban a polgári védelem önkéntese volt. Egy késő augusztusi szombat estén (24. vagy 31.) riadót rendeltek el Suffolk megye keleti partjain, Mr. Ashford és egysége egy téglafal mögé vette be magát Shingle Street közelében. Este kilenc táján elszabadult a pokol: „Óriási fegyverropogást és robbanásokat hallottunk. Az éjszakai égbolt vörösen izzott. A szórványossá váló lövöldözés órákig folytatódott.” Arról értesítették őket (nem derül ki, pontosan kik), hogy német erők akarnak partra szállni.

Mr. Ashford beszámolója nem túl részletes, sokkal többet ír arról, szerinte miért itt és ekkor próbálták a németek megvetni a lábukat Angliában, és hogyan sikerült Őfelsége Hadseregének meghiusítani a tervüket. 1940. május végén-június elején a britek sikeresen hazamenekítették a csapataikat Dunkerque környékéről, Hitler és parancsnokai kezdhettek komolyan gondolkodni az Egyesült Királyság megszállásának tervén. Vagyis túl komolyan azért mégsem: a német flotta (különösen a Norvégia megszállása alatt elszenvedett veszteségek után) nem volt elég erős, a Csatornán való átkelés még német légifölény mellett is veszélyes lett volna. Mielőtt azonban felhagytak volna a Seelöwe hadművelettel, Mr. Ashford szerint a németek kidolgoztak egy másik tervet a gyakorlatilag védelem nélküli suffolki partok megszállására. A Shingle Street-i helyszín kiválasztását az indokolhatta, hogy tőle pár mérföldre délre található a bawdsey-i radarállomás.

A brit hírszerzés azonban tudomást szerzett a támadásról, és a szükséges előkészületeket, ha kapkodva is, de meg lehetett tenni. A part menti települések lakosságát épp ezek miatt telepítették ki – mondja a műkedvelő történész –, majd utakat építettek, hogy a védelemhez szükséges eszközöket odajuttathassák. A legfontosabb közülük az a csővezeték volt, amit az apály vonalától kicsit kijjebb szereltek össze, benzinnel vagy más gyúlékony folyadékkal töltöttek meg, és a megfelelő pillanatban működésbe hoztak, megakadályozva, hogy az inváziós erők nagy része elérje a partot. Ez magyarázza a vörösbe borult eget, a számtalan összeégett holttestet, valamint a francia és belga kikötők kórházaiban (szemtanúk szerint) azokban a napokban megjelent égési sérülteket.

A győzelem ellenére a kormány úgy gondolhatta, pánikot okozna, ha kiderülne, hogy a nácik már a suffolki spájzokban vannak, ezért elhallgatta a történteket, a kitelepítési parancs csak 2021-ben kerül majd nyilvánosságra.

*

A szemtanúk beszámolóit a tűzviharról, a csatazajról és az összeégett holttestekről természetesen nem vonhatjuk kétségbe, de számításba kell vennünk, hogy a köréjük szőtt magyarázat nem csak a tényekből, hanem az inváziótól való akkori félelemből is táplálkozik. James Hayward Bodies on the Beach címmel könyvet írt a történetről, melynek rövid összefoglalója elolvasható a BBC suffolki stúdiójának oldalán.

1940 júniusától valóban kitelepítették a civil lakosságot (127 ezer főt) Southend-on-Sea és King’s Lynn között (vagyis Essex, Suffolk és Norfolk megyék partjai mentén), és megkezdték a vidék védelmének megerősítését, többek között aknamezők telepítésével. A bawdsey-i védelmi vonalban szolgáló Tom Abram emlékei szerint: „Az égvilágon semmi nem történt. Júniustól kezdve napkeltétől napnyugtáig őrt álltunk, a parancs szerint mindenáron ki kellett tartanunk. Bár állandóak voltak a figyelmeztetések a küszöbön álló német invázióról, az egyetlen német, akit láttunk egy halott repülős volt, a tengerből fogtuk ki és vittük vissza a táborba egy hordágyon.”

Valójában négy németet is partra sodort a tenger október végén: az elsőt 27-én Aldeburgh-nél, a másodikat 29-én Shingle Street-nél, a harmadikat és negyediket (köztük azt, akit Abramék találtak) 30-án. Mind annak a He 111-esnek a legénységéhez tartoztak, amely október 4-én zuhant az Északi-tengerbe.

A britek védelmi tervei között valóban szerepelt az is, hogy lángra lobbantják a tengert, a hadviselés ezen formájával egész osztály foglalkozott (Petroleum Warfare Department), de a legészakibb működő rendszer az essexi Shoeburynessnél volt.

Az MI6 és más hírszerző szervezetek pont ezt a nagyon látványos csapásmérő eszközt választották ki ahhoz a történethez, amit külföldön kezdtek terjeszteni még akkortájt, amikor a brit hadsereg nem szedte össze magát. A német forrásokból származónak feltüntetett (vagyis fekete) propaganda szerint a Csatornán átkelő német csapatokat bombatámadás és lángözön várta, amelyben 30-80 ezren vesztek oda.

Hayward arra nem tér ki, mi volt az esemény, ami szemtanúi emlékezetében a fentiekkel kibővülve vált egyre élénkebbé (nem is beszélve az esetet 1992-ben felfedező újságíró cikkeiről). Természetesen lehetett akármi: a telepítés alatt lévő aknazár felrobbanása, egy kísérleti robbantás (később, 1943 márciusában itt próbáltak ki egy mustárgázzal töltött bombát), téves riasztás nyomán kitört lövöldözés az üres tengerre, talán még egy kósza német hajó vagy repülő is lehetett, ami – teljesen még ezt sem zárhatjuk ki – tényleg a radart akarta kivonni a forgalomból (a Wight-szigeti állomást augusztus közepén többször is támadás érte).

Az azonban biztos, hogy a történelem nem fordult meg a Shingle Street-i partokon, ahol ma jókedvű horgászok gyülekeznek hétvégenként.

(via MeFi)

Egy méltatlanul elfeledett polgári engedetlenségi harc történetét eleveníti fel Richard English a Modern Iszákos Magazinban.

1850-ben Chicago majd 30 ezres lakosságának felét bevándorlók tették ki, akik között a két legnagyobb csoport az írek (39%) és a németek (32%) voltak. 1855-ben a választópolgárok Levi Boone-t emelték a polgármesteri székbe, aki pártja, az Amerikai Párt (ismertebb nevén a Know-Nothing mozgalom) platformjának megfelelően a növekvő bűnözés okát az immigránsokban vélte megtalálni.

A város északi részén élő németek zárt közösséget alkottak, saját maguk által fenntartott templomokkal, iskolákkal, újságokkal – és sörfőzdékkel. Akkoriban se a kikötő, se a mezőgazdasági termények kereskedelme nem indult még virágzásnak, Chicago gazdaságának egyetlen (országos szinten is) említésre érdemes teljesítménye a német sör volt. Boone tehát ezen a fronton indított támadást: a szeszesital mérési engedélyek díját évi 50-ről 300 dollárra emelte, érvényességi idejüket pedig három hónapra csökkentette. Továbbá felszólította Cyrus P. Bradley rendőrfőnököt, hogy tegyen meg mindent annak a már tizenkét éve létező rendeletnek a betartatása érdekében, ami az italméréseket vasárnaponként zárva tartásra kötelezte. A razziák az északi kerületek német, és a városközpont ír kocsmáira terjedtek ki, a déli kerületek amerikai tulajdonban lévő intézményeit a hátsó ajtón keresztül továbbra is nyugodtan lehetett látogatni, akár az Úr napján is.

Boone lelki szemei előtt az országos szesztilalom száraz eszméje lebegett, ezt pedig csak akkor lehet majd zökkenőmentesen bevezetni – gondolta –, ha már csak a felsőbb osztályok tagjainak kezében vannak italmérések, mivel velük „lehet értelmesen tárgyalni”.

A német és ír kocsmárosok ellenálltak: engedély nélkül is tovább működtek, vasárnaponként is. A rendőrök több mint kétszáz embert tartóztattak le. Az első próbaper, mely az összes többi vádlott ügyében is precedensül szolgált 1855. április 21-én vette kezdetét. Mintegy ötszáz tüntető nyomult a bíróság épületébe, majd amennyien csak tudtak, a tárgyalóterembe, és közölték a város képviselőivel, hogy számukra kedvezőtlen döntés esetén erőszakkal is megvédik korábbi jogaikat. Ezután a Clark és a Randolph utcák kereszteződésében foglalták el állásaikat, ahonnan hamarosan húsz, husánggal felfegyverzett rendőr kergette szét őket.

Az északi kerületekbe visszavonult tüntetők újabb bajtársak toborzásába kezdtek, és Boone polgármester is erősítés után nézett: minden rendőrt szolgálatba hívott és ideiglenesen százötven polgárt is a rend fenntartására rendelt. Délután négykor ezer fős tömeg közelített a bíróság felé, botokkal, késekkel és lőfegyverekkel felszerelkezve. (Még legalább ennyi jött volna, a város azonban felvonta a hidakat, így ők északon rekedtek.) Az épület kétszáz védője egy órán keresztül ellenállt, és az összecsapás végül eldöntetlenül zárult, a felek északra és délre húzódtak vissza. Csodával határos módon a számos sérült mellett csak egyetlen halálos áldozat volt.

Boone látta, hogy saját rendőrságe csak ideig-óráig képes kezelni a helyzetet, így a városba rendelte az ilinois-i állami milícia két századát. Ugyanakkor azt is látnia kellett, hogy az újabb erősítés dacára sincs nyeregben: a próbaper tárgyalását abbahagyták, a letartóztatottakat óvadék ellenében elengedték, és alkohol-ellenes rendelkezéseiről június elejére népszavazást írtak ki. A szavazáson a lakosság 75%-a jelent meg (ez Illinois történetének legmagasabb résztvételi aránya) és több mint 15 ezer szavazatnyi különbséggel a rendeletek eltörlése mellett döntött.

Boone-t a következő évben nem választották újra, és pártja (jelentősnek soha nem nevezhető) népszerűsége is hanyatlani kezdett. A chicagóiak pedig még jó hatvan évig zavartalanul élvezhették a vasárnap délutáni sörüket.

Gregg Smith, az 1997-es év sörírójának (igen, ilyen is van) cikkében néhány helyen eltérő adatok vannak, de R. English az írása végén neki is köszönetet mond, úgyhogy valószínűleg ő a pontosabb. – Annak nem találtam nyomát, hogy évente megünnepelnék a sörlázadást (bár nyilván így van), a 150. évforduló alkalmából azonban tartottak egy felvonulást.

Ez meg közben Wikipédia-cikké alakult, úgyhogy a fentiek mostantól a GFDL licenc feltételei szerint használhatók.