madzag

1899-ben, Párizs közelében egy belga gyártású versenyautó a világon elsőként átlépte a 100 km/órás sebességhatárt. Nem bőgve, zörögve és kattogva, hanem viszonylag csendesen, ugyanis elektromos motor hajtotta. A múlt század első évtizedeiben kezdődő motorizálódás fordulópont a környezetszennyezés történetében, a gyorsuló közlekedésnek azonban kíméletesebb géptársaik, az elektromos járművek adták az első lökést.

Mint sok más technikai újítás, az elektromos autó is több feltaláló kisebb-nagyobb ötleteiből állt össze. Az első, elektromossággal működtetett kocsit álltólag a skót Robert Anderson készítette 1832-1839 között. Nem csak hogy a dátumban nem lehetünk biztosak, de semmilyen más részletet nem találni róla – kivéve, hogy sínen futott, mivel az 1820-30-as években megszaporodó, gőzzel hajtott járművekből a falusi népeknek Britannia-szerte elege lett, és minden hasonló szörnyeteget kitiltottak az útjaikról. 1834-ben az amerikai Thomas Davenport is egy sínautót hajtott meg egyenáramú motorral, amit 1837-ben szabadalmaztatott. Miután az előző évben gőzzel hajtott járművükön sikeresen végigpöfögtek Groningen utcáin, 1835-ben egy holland vegyész, Sibrandus Stratingh és mérnök társa, Christopher Becker az elektromos meghajtással is elkezdett kísérletezni, de csak egy működő, kicsinyített modellig jutottak (lásd a képet).

Az első modellek és kezdetleges járművek hiába működtek, rendszeres használatukra még nem lehetett gondolni, mivel az elemek kicsik voltak és nem lehetett őket utántölteni. Ezt az akadályt két francia hárította el: Gaston Planté, aki 1859-ben feltalálta az utántölthető ólom-savas akkumulátort, és C. A. Faure, aki 1881-ben jelentősen megnövelte a kapacitását. Ettől kezdve Franciaországban és Nagy-Britanniában beindult az elektromos járművek gyártása; az Egyesült Államok 1890-ben kezdett felzárkózni: William Morrison autója – sűrűn küllőzött kerekekkel, egyedi alvázzal és fogaskerekes kormányművel – 22 km/órás sebességre volt képes 13 órán át, és talán elsőként bizonyította, hogy az elektromos autó a többi közlekedési eszköz komoly kihívója. A századfordulón a gőz-, gázolaj és elektromos meghajtású járművek már egyenlő arányban osztoztak az amerikai piacon.

Az elektromos autók első nagyobb léptékű kereskedelmi alkalmazására a New York-i lovastaxi flotta lecserélésével került sor, 1897-ben. A váltás fő oka – ki gondolná – környezetvédelmi volt: a nagyváros utcáiról még az 1900. évben is 15 ezer kidőlt állat tetemét kellett elszállítani, 1134 tonna lószart kellett eltakarítani, a csatornáknak pedig 227 125 liter lóhúgyot kellett elvezetni.

*

Az elektromos járművek háttérbe szorulása sok tényező összejátszása miatt következett be.

• 1904-ben a 2 millió mérföldnyi amerikai úthálózat 97%-a még földút volt, de az 1920-as évekre javult a helyzet: az 1921-ben elfogadott Federal Highway Act szövetségi támogatást biztosított az útépítésre (az utakat addig csak a vasúthálózat függelékének tekintették, és a települések saját költségvetéséből tartották fenn őket, már ha jutott rájuk).* Kényelmesebben lehetett tehát hosszabb utakat megtenni, az elektromos autók azonban akkoriban inkább városon belüli közlekedésre készültek, vidéki utántöltő állomásokat még nem kezdtek kiépíteni.
• 1901-ben a kelet-texasi Spindletop-olajmező felfedezése után özönleni kezdtek az olajfúrók a térségbe, az üzemanyag egyre megfizethetőbbvé vált.
• Henry Ford a futószalaggal megnyitotta az utat a tömegtermelés előtt, a kisebb, elektromos autókat is készítő vállalatok nem tudták felvenni a versenyt. Ford járművei 500-1000 dollárba kerültek, elektromos autót nem sokat lehett kapni ennyire olcsón. Sok korai elektromos autó a tehetősebbeknek tervezett hintószerűség volt, egyszerűbb, gyorsabban összeszerelhető konstrukciók nem nagyon voltak.
• A kényelmetlen kurblit Charles Kettering jóvoltából 1912-ben felváltotta az elektromos gyújtóberendezés.

1912-től az amerikai elektromosautó-gyártás gyors hanyatlásnak indult, hogy aztán a század második felében lassan, nagy ellenállással dacolva visszaküzdje magát jelenlegi helyére: mint az elnökválasztási kampányban kiderült, mindkét politikai erőtől komoly támogatásra számíthat.

* A jó minőségű utak kiépítésében egyébként nem az amerikai autósoknak, hanem a kerékpárosoknak volt nagy szerepe. Lásd John Stilgoe érdekes írását: Roads, highways, and ecosystems + egy ide nem kapcsolódó, de szintén érdekes interjú a szerzővel.

Források: The Electric Shock: Electric Cars Pre-Date the Civil War! / History of Electric Vehicles (about.com) / Electric Vehicle History – Electric Auto Association / A Brief History of Electric Vehicles – Vancouver Electric Vehicle Association [doc]

A pénzügyi világválságok közül a legismertebb, legtöbbször (gyakran furcsa nosztalgiával) felidézett a „nagy”-nak nevezett 1929-es, nem csoda hát, hogy a sajtó a jelenlegi helyzet leírásához is ennek emlékezetéből kölcsönzi a borút. A nagy világválságot azonban más gazdasági problémák okozták, mint a mostanit. Pontosabb párhuzamért 1873-ba kell visszatekintenünk. Angolul több cikket is találni erről, a legtömörebb és közérthetőbb talán Scott Reynolds Nelson történészé (College of William and Mary).

Nelson szerint (mint a cikk címe: A valóban nagy válság is utal rá) az 1873-as pánik utáni válság nem csak hosszabb volt, mint az 1929-ben kezdődő, de talán még mélyebben is vágott a gazdaság húsába. (Egyik legfontosabb következménye az lett, hogy a nagyvállalatok – amik garantált szerződésekkel rendelkeztek és még bizonyos engedményeket is adhattak nehéz helyzetben lévő üzletfeleiknek – potom pénzért felvásárolták a kis- és középvállalatokat.)

*

Még valami, és erről sem magyar sajtótermék világosított fel, hanem a Slate gazdasági blogja. A le-fel ugráló tőzsdeindexeket nézni nagyon izgalmas, a hitelválság alakulásának azonban nem ezek a legfontosabb mutatói, hanem az ún. TED spread. A rövidlejáratú (3 hónap) amerikai kincstárjegy (Treasury bill, T-bill) az egyik legbiztonságosabb értékpapír. Minél nagyobb mértékben tér el ettől a kereskedelmi bankok egymásnak nyújtott hiteleinek kamata (a londoni bankközi kínálati kamatláb, LIBOR), annál rizikósabbnak tartja a bankközi hiteleket a piac.

Egy banknak hitelt nyújtani természetesen mindig kockázatosabb, mint az amerikai kormánynak, a különbség általában 50 bázispont (fél százalék). Ez 2007 augusztusában, amikor a subprime jelzálogok miatti problémák érzékelhetővé váltak, 100 bázispont fölé ugrott, az október elején elfogadott Emergency Economic Stabilization Act környékén már 300 fölött volt.

Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.

Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.

*

Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:

A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.

Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.

*

A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).

Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.

Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.

A keze a nyomógombon
Pihent és várta,
Hogy mondjon
A belső hang olyat…
Kispál és a Borz: Pistike (a Malév gépen)

Az amerikai elnökválasztási kampány korai szakaszában, amikor még több tucatnyi jelölt ülte körbe a vitaasztalt, az újságírók egyik kedvelt kérdése hozzájuk az volt, hogy „Hisz-e ön az evolúció elméletében?” (A kérdés persze helyesen úgy hangzik, hogy érti-e ön az evolúciós elméletet.) Mivel a politikai kampányok első áldozata a konzisztencia, lenyűgözőnek találtam – s, gondolom, az amerikai ateista választók is –, hogy a válaszok alapján az ember olyan egyszerűen szűkítheti az elfogadható jelöltek körét, ahogy elektromos készülékek hibáinak okaira jön rá a használati útmutató segítségével. Ha valaki olyan mértékben képes saját meggyőződését fenntartandó figyelmen kívül hagyni tényeket, amennyire az az evolúció elutasításához szükséges, arra nem lehet felelős döntéseket bízni. Ez persze csak hüvelykujjszabály (a szemberfordítható hüvelykujj szabálya, ha úgy tetszik), az, hogy valaki kreacionista nem feltétlenül jelenti, hogy más kérdésekben is logikai és morális vakvágányokra zökken, de azért jobb élni a gyanúperrel.

A legszélsőségesebb jelölt akkortájt Mike Huckabee volt, aki jelentős bázist épített ki március elejéig, amikor végre visszalépett. Valószínűleg épp e – McCainnel kapcsolatban megosztott – bázis miatt, valamint mert a dolgok rosszabbodásának nincs határa, a republikánus elnökjelölt egy másik mosolygós vallási fanatikust választott alelnökjelöltjének.

Sam Harris szerint „Sarah Palin jelölésével politikánk ostobasága odáig jutott, hogy veszélybe sodorta nemzetünket”. G. W. Bush (és T. Blair) háborús retorikája is épp elég vallásos elemtől nyögött („a gonosz valódi” soundbite jut most hirtelen eszembe), de Palin még tőlük, a vallásos extrémizmus szakadékának szélén állóktól is jókora ugrásra van.

Ha a hetvenkét éves McCaint megválasztanák, s a világvégét Palin szerint nagy elánnal tervezgető Isten magához szólítaná, az amerikai hadsereg olyan főparancsnok irányítása alá kerülne, aki a nemzetközi politika színpadán János Jelenéseit használná súgópéldányként. És még ha a második felvonás közepén rá is jönne, hogy senki nem megy sehova, akkor már késő lesz.

Az Apokalipszis-várókról, s arról, hogyan befolyásolják a konfliktusokat szerte a világban a Doomsday Code c. másfél órás riportfilmből (Chanel 4) sok mindent meg lehet tudni (több példányban is megvan, valamelyiknek működnie kell).

Egy olimpia televíziós közvetítését megszervezni és lebonyolítani bizonyára nehéz feladat, de a kínaiaknak alighanem csak ujjgyakorlat lehet. A játékok házigazdái ugyanis hamarosan egy egész város nyilvános és félnyilvános helyeinek minden történését közvetíteni fogják majd – egy szűk előfizetői körnek. A Rolling Stone magazin május végén megjelent riportja mutatja, hogy a negatív utópia már nem tudományos-fantasztikus, hanem újságírói műfaj.

A Gyöngy-folyó deltájában, Hongkongtól nem messze fekszik Sencsen, Kína első különleges gazdasági zónája, ahol a kommunista rezsim a hetvenes évek végétől engedélyezte a kapitalista szabályok mellett működő gazdaságot. (Kína a demokráciát is teszteli, erről majd egy más alkalommal.) A deltában ma százezer gyár ontja magából termékeit, amiknek nagy része nyugati lakások szobáiban és tárolóhelységeiben halmozódik fel. Sencsenben az elmúlt két évben 200 ezer CCTV-kamerát* szereltek fel, a teljesen kiépített rendszerben állítólag 2 millió lesz (Londonban, az egyik legjobban bekamerázott nagyvárosban most félmillió van).

A kínai vezetés mindent tudni szeretne az országban élőkről: az Arany Pajzs elnevezésű program végső célja a rendelkezésre álló megfigyelési technológiák integrálása – CCTV-kamerák és arcfelismerő szoftverek adatbázisai, telefonok lehallgatása hangfelismerő szoftverekkel, csipekkel ellátott személyi igazolványok, a Nagy Tűzfal.

Az 1,3 milliárd ember életét tartalmazó adatbázis felé való nagy menetelést két dolog hajtja. Az egyik természetesen a rendőrállam mindenkori paranoiája, amely az országon belüli kommunikáció fejlődésével az utóbbi években nőttön nőtt. A tiltakozások néha egészen nagy méretet öltenek (2007 márciusában Csusanban 20 ezren vonultak az utcára) és számuk is megnőtt (2005-ben 87 ezer „tömeges incidens” történt, hivatalos kínai adatok szerint). Nincs többé elszigetelt tüntetés, a modern kommunikációs eszközökkel akár egész tartomány(ok)ra kiterjedő tiltakozásokat is meg lehet szervezni. A másik hajtőerő – s erre talán nem mindig gondolunk – a pénz: Kínában csak kamerák gyártásából 4,1 milliárd USD bevételhez jutottak az ezzel foglalkozó cégek (2006 óta 24%-os növekedés). A megfigyelési technológiák robbanásszerűen növekvő világméretű piacának értékét (bár nem derül ki, pontosan kik) 200 milliárd USD-ra teszik.

Az üzlet pedig nem ismer határokat: a Rolling Stone Guangcsouban (Sencsentől nem messze) olyan, arcfelismerő szoftvert fejlesztő cégre akadt, amely az L-1 Identity Solutions nevű connecticuti székhelyű amerikai vállalattól vásárolt licenc alapján kezdett dolgozni. A Tiananmen téri vérengzés után a Kongresszus megtiltotta a bűnmegelőzésben használható (többek között a felderítést, nyomon követést segítő) eszközök Kínának való eladását. Az amerikai kormányügynökségekkel is együttműködő L-1, amely sok más mellett útlevelek készítésével, az USA-ba látogatók ujjlenyomat-adatbázisának építésével és a belügy legnagyobb arcfelimserő-adatbázisának működtetésével foglalkozik valószínűleg megsérti ezt a törvényt.

Amikor tehát arról olvasunk, hogy Bush elnök határozottan tiltakozik kínai disszidensek, emberi jogi és vallási aktivisták politikai alapon való fogva tartása ellen, gondoljunk rá, hogy az elfogásukat részben amerikai adófizetők pénzéből fejlesztett eszközök tették lehetővé.

* Closed-circuit television, vagyis zártláncú tévé; mókás véletlen, hogy CCTV a Kínai Központi Televízió rövidítése is.

(Image cc-by-nc-nd Kepa Rasmussen)

Aki szeret az ilyen dolgokon röhögni és kétségbeesni, az biztos emlékszik: amikor tavaly bibliai aszály pusztított az USA déli államaiban, Georgia kormányzója imára szólította a lakosokat, ő maga pedig vagy száz meghívott körében az állam törvényhozásának székhelye előtt rendezett ünnepélyes könyörgést – s láss csodát, másnap esett is. Az elképesztő eseményről – ki látott már november közepén esőt? – érdemes megnézni a Fox News beszámolóját. (Figyeljük meg az elfogultság legkisebb metakommunikációs jele nélkül feltett újságírói kérdést: „Coincidence?!”, és fontoljuk meg a georgiai képviselő Isten mindenhatóságáról szóló tanítását: „he controls the entire weather pattern for the entire universe”.)

A ráhangolódás után talán már könnyebben emészthető ez a hír: június végén az ohiói Toledo hetednapi adventistái a benzinárak csökkenéséért kezdtek imádkozni. Rocky Twyman szervező szerint: „Bush nem tudja megoldani. McCain és Obama sem tudja. Istenhez kell fordulnunk. […] Hiszünk benne, hogy az imádság a válasz az élet bármely problémájára. Úgy hiszem, Isten így közli velünk, hogy ne saját magunkra támaszkodjunk, hanem Benne bízzunk.” A Pray at the Pump Movement (Imádkozz a Pumpánál Mozgalom) bejárja az ország benzinkútjait, július elején pedig a szaúdi nagykövetség elé is ellátogattak. Twyman szavai jól mutatják, hogy amikor olajfüggőségről beszélünk, az pontosan úgy értendő, mint a drogfüggőség: „Az amerikaiak nagyon megszenvedik ezt a válságot. Arra lenne szükségünk, hogy a szaúdiak fél évig legalább napi 1,2 millió barrel olajat küldjenek, amíg mindent rendbe tudunk hozni az országban. […] Ha csak ennyit meg tudnának tenni, az átsegítene minket a válságon.”

*

Egy felmérés szerint az amerikaiak 31 százaléka gondolja, hogy havonta legalább egyszer „határozott és konkrét választ kap egy imában megfogalmazott kérésre”. Arról nincs adat (még a teljes jelentésben sem [pdf]), hogy összesen mennyi kéréssel zaklatják az Urat egy hónap során, úgyhogy kénytelen leszek találgatni. Ha jól sejtem, az úgy van, hogy bizonyos kéréseket (egészség, pénz, boldogság) az ember kapásból beikszel a beadványokon, szinte oda se figyelve, ahogy a szeretne-e hírlevelet kapni mellől szedjük ki a pipát. Mondjuk, hogy ezek mellé minden napra jut egy-egy konkrét kérés (add, hogy Bartimaeus Jr. megnyerje a betűző versenyt!), az harminc egy hónap alatt, de hogy biztosan alábecsüljük, mondjunk huszat. Húszból egy teljesített kérelem: az Imaügyi Hatóság legfeljebb néhány afrikai és közép-ázsiai országban számítana jól működő bürokratikus intézménynek.

(A 30:1 arány egyébként pont alátámasztja J. E. Littlewood brit matematikus kétes komolyságú számítgatásait. Nevezzük csodának azt az eseményt, aminek egy a millióhoz az esélye – mondja. Egy ember úgy 35 nap alatt tapasztal meg egymillió dolgot (hm?), tehát egy hónap során egy darab csodának menetrendszerűen be kell következnie.)

Időről időre – leginkább amikor az Egyesült Államok a fejlődő világ valamely szegletét bombázza – felbukkan a hírekben egy indiai-óceáni sziget, Diego Garcia neve. A következő történetből megtudjuk, hogyan fészkelhették be magukatt az USA sötét vasmadarai a fehér homokkal szegett zátonyra, és közben megcsodáljuk a gyarmati korszak előbukkanó roncsait a demokrácia apályakor.

…And Found

A Chagos-szigeteket és legnagyobb tagjukat, Diego Garciát a portugálok térképezték fel a 16. század elején, de az apró atollokat haszontalannak ítélték. Végül a délnyugatra lévő Mauritiust 1715-ben birtokba vevő franciák terjeszkedtek errefelé, kókuszültetvényeket létesítettek, és művelésükre rabszolgákat telepítettek át Mozambikból és Madagaszkárról. A napóleoni háborúkat lezáró békeszerződés a Brit Birodalomnak juttatta a Chagos-szigeteket (és a tőlük nyugatra lévő Seychelle-szigeteket, valamint Mauritiust). A britek hamarosan tovább növelték az itt dolgozók számát Indiából hozott szerződéses munkásokkal. Az általuk előállított kókuszolaj akkoriban lámpaolajként keresett termék volt, és a szigetek lakói – ha szűkösen is – még a 20. században is meg tudtak élni az ültetvényekből: a kopra (a kókusz szárított belseje) kiváló lóeledel, a kisajtolt olajat pedig az élelmiszer- és a kozmetikai ipar is használni kezdte; a chagosiak ráadásul guanót is elkezdtek exportálni, így az 1950-60-as évekre a szigetek parányi gazdasága fellendülőben volt, kis segítséggel még tovább fejlődhetett volna, a britek fontolgatták is a turistáknak kínálkozó lehetőségeket – ám ekkor, sok ezer kilométerre a kék-fehér-zöld partoktól, jólöltözött emberek beszélgetni kezdtek.

The Greater Good

- Szükségünk lenne egy szigetre valahol az Indiai-óceánon – mondták az egyenruhás emberek Amerikából –, amiről felszállhatnának a gépeink, hogy bombákat dobjanak le a Szovjetunióra, a Közel-Keletre, Kínára vagy Indiára. – Minő véletlen – válaszolták a fekete öltönyös emberek Britanniából –, nekünk épp vannak ilyen szigeteink; tessék körülnézni közöttük.

Először a Seychelle-szigetekhez tartozó, lakatlan Aldabra-atollt szemelték ki. A döntés azonban valahogy a Royal Society tagjainak fülébe jutott, akik a Smithsonian Intézettel együtt tiltakozásuknak adtak hangot, az atollon ugyanis aldabrai óriásteknősök és más veszélyeztetett fajok éltek és – a humánus tudósoknak köszönhetően – élnek ma is, azóta még a világörökség részéve is nyilvánított lakhelyükön.

Diego Garcián nem voltak értékes állatfajok, ha azt a kétezer fős emberpopulációt nem számítjuk, ami a francia-kreol egy önálló változatát beszélte, halászattal és növénytermesztéssel foglalkozott vagy épp épített valamit: iskolát, templomot, kórházat. A Foreign Office (FO), a brit külügyminisztérium pedig gondoskodott róla, hogy ne vetessenek számba: egyszerűen eltüntette őket a világ szeme elől, azt állítva, hogy nem állandó lakosok, csak ideiglenesen odatelepített munkások Mauritiusról.

1964-ben megkezdődtek a tárgyalások Mauritius függetlenségéről. Bár az ENSZ 1514-es határozata szerint az egykori gyarmattartók által a gyarmatokon élőknek juttatandó önrendelkezési jog semmilyen feltételhez nem köthető, Anthony Greenwood (a gyarmati ügyekért felelős államtitkár) hárommillió fontért és fontos exporttermékének, a cukornak biztosított piaci előnyért megvette Mauritiustól a közigazgatásilag hozzá tartozó Chagos-szigeteket. A szigetekből 1965. november 8-án új gyarmatot hoztak létre, Brit Indiai-óceáni Terület néven. Mivel az ENSZ fent említett határozata elfogadhatatlannak minősíti egy ország területi egységének megbontását a gyarmatok felszámolása során, a szervezet 2066-os számú határozatában elítélte a briteket az eljárás miatt.

Az FO még júliusban utasította a brit ENSZ-nagykövetet, F. D. W. Brownt, mit válaszoljon a várható vádakra: a Chagos-szigetek „lakatlanok voltak, amikor az Egyesült Királyság kormánya szert tett rájuk”. November 16-án valóban ez a hazugság hangzott el a közgyűlés előtt, azzal együtt, hogy a lakosok „mauritiusi és seychelle-szigeteki munkások”, és hogy a mauritiusi terület kettéosztása „az érintettek választott képviselőivel együtt került kidolgozásra”.

1966 decemberében Lord Chalfont külügyminiszter aláírta a szerződést az amerikaiakkal Diego Garcia 50+20 évre szóló bérletéről. A szerződés nem nevez meg bérleti díjat, de a USA Szenátusa 1975-ben kiderítette, hogy a brit kormány 14 millió dolláros kedvezményt kapott a Polaris atomtengeralattjáró árából (a szükséges szenátusi beleegyezés nélkül).

Stranger in a Strange Land

A lakosság eltávolítása, az esetleges összeütközések elkerülése érdekében, az amerikai fél kérése volt, s „gyakorlatilag a megegyezés egyik feltétele az 1965-ös tárgyalások során”. A brit hivatalnokok válogatott módszerekkel láttak feladatukhoz. Beszüntették az ültetvények működtetéséhez és fejlesztéséhez szükséges anyagi támogatást; csökkentették az élelmiszerszállítmányokat. Azokat, akik valamilyen ügyüket intézve, vagy a rájuk váró földterület és munkalehetőség ígéretének bedőlve Mauritiusra utaztak, a hatóságok nem engedték visszatérni. A megfogyatkozott lakosság körében azt kezdték terjeszteni, hogy a szigetet bombázni fogják, s talán nem bízva a szavak elrettentő erejében, bemutatót is tartottak, mi történne az itt élőkkel:

Diego Garcia több mint két évszázad után, 1971-ben vált ismét lakatlanná, Salomen és Peros Banhos szigetei két évvel később. Diego Garciáról az utolsó száznyolcvan embert a Nordvaer teherszállító hajón telepítették ki, október 15-én. „A férfiakat a hajóhídra terelték, itt álltak vagy guggoltak a viharban; a nők és gyerekek a raktérben aludtak a trágyaszállítmány – madárszar – tetején. Az emberek hányással hasmenéssel küzdöttek; két nő elvetélt.” – írja le a körülményeket John Pilger. A deportáltak előbb egy seychelle-szigeteki börtönbe kerültek, majd Mauritius fővárosa, Port Louis peremére, ahol már ott élő társaikkal együtt rettenetes körülmények között szállásolták el őket. Cassis és Roche Bois mocskos nyomornegyedeiben éhínség és betegségek szedték áldozataikat, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. A túlnépesedett Mauritiuson akkoriban a helyieknek sem jutott elég munka, a betelepítetteknek esélyük sem volt felkapaszkodni a mélyszegénységből (egy 1980-as évek elején végzett felmérés 40 százalékos munkanélküliséget talált, a legfrissebb adat 70 százalék). Az FO mindezzel tisztában volt, A. R. G. Prossernek a hetvenes évek közepén készített részletes jelentéséből.

Homecoming

1974-ben a brit és amerikai sajtó végre felfigyelt a történtekre. Prosser jelentése és a nyilvánosság hatására 1978-ban (öt év késéssel) a brit kormány jelentéktelen összeget, 650 ezer font kompenzációt fizetett a kétezer kitelepítettnek. 1981-ben több száz chagosi nő tüntetett a brit főbiztosság (nagykövetség) előtt Port Louis-ban, többen három hetes éhségsztrájkot tartottak. 1982. március 27-én a legszegényebbek elfogadtak egy 4 millió fontos végkielégítést, s lemondtak további követeléseikről (mindenek előtt a lakhelyükre való visszatérésről), pontosan ugyanúgy, ahogy Indiából érkezett elődeik mondtak le a maguk jogairól: az írni-olvasni nem tudó, angolul nem beszélő chagosiak az ujjlenyomatukkal „írták alá” a szerződést, amelynek pontos tartalmáról a britek nem tájékoztatták őket. A kifizetéseket intéző, a mauritiusi kormány által felállított alap nem járt el kellő körültekintéssel: a pénz nagy része a chagosiakat becsapó hitelezők és ingatlanügynökök kezére került.

Az 1990-es években a Foreign Office tevékenységét felfedő dokumentumok kerültek elő az irattárakból. Kiderült, hogy a chagosiak eltüntetésének terve a legmagasabb köröktől nyert jóváhagyást. 1965. november 5-én és 8-án a már említett Anthony Greenwood két feljegyzést írt Harold Wilson miniszterelnöknek az ezer fős lakosság által jelentett problémáról, kérve, hogy minél előbb fogadtassa el a királynővel a Brit Indiai-óceáni Terület megalakítását, hogy az ENSZ közgyűlést kész tények elé állíthassák. Az új gyarmat létrehozása nem parlamenti döntéssel, hanem a brit jogrendszer egy középkori maradványának segítségével történt: az ún. order-in-council lényege, hogy az uralkodó tanácsadó testületének (Privy Council) elnöke a kormány által megfogalmazott határozatokat felolvassa az uralkodónak, aki szóbeli beleegyezését adja, s ezzel azok törvényerőre emelkednek. Az FO tervéről (hogy letagadják a Chagos-szigetekiek bennszülött voltát) Wilson 1968. július 25-én kapott részletes javaslatot Michael Stewart külügyminisztertől, melyet 1969. április 26-án elfogadott.

A bizonyítékok előkerülése után, 1998-ban a közösség egy fiatalabb tagja, Olivier Bancoult egy londoni ügyvéd, Richard Gifford segítségével beperelte a brit kormányt. 2000. november 3-án a High Court egyhangúlag törvénytelennek mondta ki a chagosiak kitelepítését, nem utolsó sorban a Magna Cartára hivatkozva, mely megtiltja a birodalomból való száműzetést megfelelő eljárás nélkül (Mauritius 1968-tól már független állam volt). Bár Robin Cook külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a kormány elfogadja a döntést, és visszaengedi a chagosiakat a szigetekre, Diego Garciát kivéve, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak senkit sem akarnak látni egyik legfontosabb külföldi katonai létesítményük környékén, különösen 2001. szeptember 11. után. 2004. június 10-én tehát II. Erzsébet két újabb order-in-councilt fogadott el, megtiltva a chagos-szigetekiek visszatérését. 2006. május 11-én a High Court a határozatokat törvénytelennek mondta ki. A kormány fellebbezését a Court of Appeal 2007. május 23-án elutasította, a következő és egyben utolsó lépés a Lordok Házához való fellebbezés lesz. (frissítés/081022 Chagos islanders lose battle to return)

2006. április elején száz chagosi a brit és amerikai kormányok engedélyével egy-egy napos látogatást tehetett Diego Garcia, Peros Banhos és Salomon szigetein.

Források

John Pilger: Stealing a Nation (2004), mely elnyerte a Royal Television Society legjobb brit dokumentumfilmnek járó díját. Ennek alapján készült Freedom Next Time c. könyvének első fejezete, melynek rövidített változata elolvasható a weblapján. Mark Curtis The depopulation of the Chagos Islands, 1965-73, sok idézettel az archívumokból előkerült dokumentumokból. Diego Garcia: «All we want are our fundamental rights», Sean Carey riportja a New Africanban. Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon, Népszabadság, 2002. augusztus.

Képzeljük magunk elé Bagdadot, a mesésen gazdag kereskedővárost, teve- és hajókaravánok egykori találkozási helyét, nyüzsgő piacával, könnyű fátylakat és nehéz illatszereket viselő táncosnőivel. Minareteket és pálmafákat azonban ne képzeljünk, ez a Bagdad ugyanis nem a Tigris partján, hanem a Rio Grande torkolatánál feküdt.

Az 1848-ban alapított jelentéktelen mexikói városkára az északi szomszéd polgárháborúja idején mosolygott rá a szerencse, amikor 1861 áprilisában Lincoln elnök elrendelte a déli államok kikötőinek és tengeri kereskedelmi útjainak blokádját, hogy lehetetlenné tegye legfőbb bevételi forrásuk, a gyapot külföldre szállítását. Az egyetlen kiskapu a Rio Grande mentén nyílt: a határfolyó használatát a konfliktusban semleges Mexikó számára az Unió nem korlátozhatta. A déliek tehát gyapotjukat a texasi Brownsville-be szállították, méghozzá teveháton (az öszvéreknél hatékonyabb teherhordót pár évvel korábban, – az akkor még hadügyminiszter – Jefferson Davis javaslatára szerezték be), majd a túlparti Matamorosba csempészték, onnan pedig Bagdad kikötőjébe hajózták le.

A tengerparti porfészek hamarosan 15-20 ezres várossá nőtt, s mint az aranylázak városaiban, itt is mindenki úgy próbálta kivenni a részét a felhalmozódó vagyonból, ahogy csak tudta – tisztességes és tisztességtelen üzletekkel, na meg a kocsmák kártyaasztalainál és a bordélyok ágyain. Többségük texasi volt, rajtuk és a mexikóiakon kívül még számos európai is idesodródott, főként franciák, Miksa császár megérkezése után.

A kikötő felvirágzásának a polgárháború lezárása sem vetett véget, s ki tudja, nem feküdne-e ma egy Bagdad nevű nagyváros az USA délkeleti csücskénél, ha nem történik egy elkerülhetetlen katasztrófa. 1867. október 6-án hatalmas hurrikán söpört át a Rio Grande torkolatán, deszkákká apritva és kőtörmelékké zúzva Bagdad mintegy kétszáz épületét, valamint az amerikai oldalon vele szemközt fekvő Clarksville városát. A következő bő évtized alatt újra meg újra lecsapó hurrikánok miatt az újjáépítésre gondolni sem lehetett, az elhagyott kikötő az 1890-es évekre hordalékkal telt fel, nagyobb hajók már nem is tudták volna használni. Clarksville-nél állítólag még találni tégla- és üvegdarabokat, de a mexikói Bagdadból még ennyi sem maradt.

(Nem tudom, a város hogyan kapta a nevét. Texasban volt egy Bagdad, amit azért neveztek el így mert az egyik telepes a tennessee-i Bagdadból jött, de ennek az eredetéről megint nem találni semmit. Az USA-ban persze kismillió települést kellett elnevezni, időnként lehet, hogy csak ráböktek a térképre. Nem lehet mindenki olyan ötletes, mint Whynot (NC) vagy Monkey’s Eyebrow (KY) lakói.)

(pic by creativesam @ flickr)

1969 első felében a vietnami helyzetet rendezni hivatott párizsi béketárgyalások holtpontra jutottak. A nemrég hivatalba lépett Nixon és biztonsági tanácsadója, Kissinger a szovjeteken keresztül szeretett volna nyomást gyakorolni az észak-vietnamiakra. Mint Jeremi Suri történész nemrég talált dokumentumokra alapozott cikkéből kiderül, hátborzongatóan idióta tervvel álltak elő.

Október 27-én reggel tizennyolc B-52-es bombázó indult a nyugati part mentén a Szovjetunió felé, fedélzetükön az USA legpusztítóbb termonukleáris fegyvereivel. A gépek a szovjet légtér szélén haladtak, fenyegetően, de látható konkrét cél nélkül. Brezsnyevnek gyorsan fel kellett mérnie a helyzetet: erőfitogtató hadgyakorlatról volt-e szó, vagy az előző évben beszüntetett biztonsági tartalék felújításáról (a Pentagon néhány atombombázót mindig a levegőben tartott, hogy még támaszpontjaik elleni összehangolt csapás esetén is legyen mivel visszavágni), esetleg a III. világháború első lépéséről?

Anatolij Dobrinyin nagykövet sietve találkozót beszélt meg Nixonnal és Kissingerrel, amelyen váratlan helyzettel szembesült: az elnök követelte, hogy a szovjetek segítsenek a vietnami béketárgyalásokban. Ha erre nem hajlandók, „az USA fenntartja magának a jogot, hogy saját módszereivel vessen véget a háborúnak”. „Soha – hangsúlyozta Nixon, a nagykövet jelentése szerint – nem lenne képes elfogadni egy megalázó vereséget, vagy megalázó tárgyalási feltételeket. Az USA hatalmas nemzet, akárcsak a Szovjetunió, ő pedig ennek a hatalmas nemzetnek az elnöke. A szovjet vezetők elszántak és határozottak, ám ő nem kevésbé.” A nagykövet megdöbbent az elnök viselkedésén: „Nixon képtelen visszafogni magát még egy ország nagykövetével folytatott megbeszélésen is”, egyre inkább érzelmei uralják, nem kiegyensúlyozott.

He went a little funny in the head…

A színjáték célja az volt, hogy Brezsnyev elhiggye, az „önuralmát vesztett” Nixon valóban mindenre képes. Az ötlet valószínűleg Kissingertől származott, aki a Harvardon dolgozva a hatvanas években ismerkedett meg a játékelmélettel. A forgatókönyv egy Thomas Schelling által felvázolt szituációra vezethető vissza: két összeláncolt rab áll egy szakadék szélén; ha valamelyikük vall, mind a ketten kiszabadulnak, a nem valló viszont jutalmat is kap. Ha az egyiküknek sikerül elhitetni a másikkal, hogy bármikor képes leugrani, és magával rántani őt is, az illető azonnal be fogja adja a derekát, hogy megmeneküljön.

Október 30-án a bombázókat váratlanul visszahívták, ami újabb sötét színekkel járult a Nixon kiszámíthatatlanságáról festett képhez. Hogy a szovjetek végül átláttak-e a szitán, nehéz megmondani. A veszélyes művelet fő célját, az észak-vietnamra gyakorolt szovjet nyomás kikényszerítését nem érte el, de talán hozzájárult a hetvenes évek első felében a fegyverkezést korlátozó szerződések megkötéséhez.

Korábban már előkerült: a hidegháború húsz téves riasztása, amelyek atomháborút robbanthattak volna ki.

2005 végén a Kongresszus Költségvetési Hivatala az USA által az iraki háborúra fordított összeget 251 milliárd dollárra becsülte, a várható kiadásokat pedig 500 milliárdra. Két amerikai közgazdász, a Nobel-díjas (2001) Joseph Stiglitz, valamint Linda Bilmes az eredményt túl alacsonynak találta. Mint kiderítették a hivatalos becslés nem vett figyelembe olyan fontos jövőbeli kiadásokat, mint a veteránok ápolása, a munkaképtelenné váltak támogatása, a katonai felszerelések pótlása sat. Szélesebb látókörű adatgyűjtésük és a gazdaság teljesítményére gyakorolt várható hatásokat is figyelembe vevő újraszámolásuk [pdf] szerint 2010-ben megtörténő teljes csapatkivonás esetén 1 trillió, 2015-ig tartó megszállás esetén 2 trillió dollár lehet az iraki háború ára.

A folytatódó kutatás nemrég könyvvé érett, aminek címéből, A háromtrillió dolláros háború is látható, hogy a frissített (és a szerzők hangsúlyozzák: konzervatív) becslés jócskán felülmúlja a korábbit. A Guardian Stiglitz-cel beszélgetett a könyvről, érdemes átolvasni.

A minisztérium pénzügyei, részben a számviteli rendszerük pontatlansága, részben szándékos ködösítések miatt átláthatatlanok. Például a csapatlétszám növelésének 5,6 milliárdos tervezett költsége nem számolt a 15-28 ezres támogató csapattestekkel. A harc közben elesetteken és megsebesülteken túl elég nehéz kideríteni a nem harci feladatok (pl. kiképzés) közben balesetet szenvedők, vagy épp a betegség miatt hazatérők számát. A harctéren ellátott sebesültekről sincsenek adatok.

Míg a kormány fedezi a vállalatoknak dolgozó (és a katonák fizetésének tízszeresét kereső) biztonsági személyzet biztosítási költségeit és a sérülésük vagy haláluk esetén fizetendő bónuszokat, addig a katonák anyagilag is felelősek a felszerelésükért („Ha elvesztetted a sisakod, ki kell fizetned. Ha elvesztetted a sisakod egy robbanásban, akkor is ki kell fizetned.”) Míg az útszéli rögtönzött robbanószerkezeteknek (IED) ellenállóbb járművek megvételére csak nagy késéssel szánták rá magukat, olyan egyszerű munkákat, mint egy épület kifestése irakiak helyett amerikai cégekkel végeztettek el, ötszörös áron (a cégek a profit növelése érdekében harmadik világbeli, pl. nepáli munkásokat alkalmaznak, miközben az irakiak felének nincs állása).

A Bush-adminisztráció Stiglitz számára leghihetetlenebb húzása a háború kezdetekor végbevitt adócsökkentés. Logika természetesen van mögötte: minél előbb érzi meg az adófizető a háború költségeit a saját bőrén, annál előbb kezd tiltakozni ellene. A kiadásokat tehát megnövelt adók helyett kölcsönből kezdték fedezni, aminek csak a kamatai 2017-ig elérik az egy trilliót. Mivel a Fed a kamatokat sem emelte, az emberek ugyanolyan nyugalommal vettek fel hiteleket, mint addig, sőt a kevésbé hitelképesek sem töprengtek sokat a kedvezőtlenebb kamatokon (subprime lending), mivel a később javuló fizetési feltételekben bíztak, amiből aztán tudjuk, hogy mi lett. (Közben az amerikai középosztály felének semmilyen tartaléka nincs, „ötből négy középosztálybeli család nem rendelkezik annyi tartalékkal, hogy alapvető kiadásai háromnegyedét három hónapon át fizetni tudja bevétele kiesése esetén”).

A háború miatt emelkedő olajár minden távol-keleti és európai olajimportáló országra plusz terhet rótt (ez is trilliós nagyságrendű lehet), Afrikában pedig az International Energy Agency tizenhárom országra kiterjedő felmérése szerint 3 százalékkal csökkentette az átlagjövedelmet. Az USA évi 5 milliárd barrelt importál, ez évi 25 milliárd dollár pluszköltséget jelent, 2015-ig ebből is összejöhet úgy 1,6 trillió.

Stiglitz szerint a megoldás egyértelműen a minél gyorsabb kivonulás:

(pic by Odalaigh)