madzag

Az amerikai elnök- és alelnökjelöltek vitáinak végighallgatása – szerdán lesz az utolsó – megerőltető feladat. Modulokból összerakosgatott válaszok, a konkrétumok kerülése, a tettrekészség és más személyiségvonások előtérbe állítása, mintha ezek jelentenének megoldást egy-egy problémára, az ideológiai álláspont megfogalmazása helyett a voksolási statisztikák felemlegetése annak bizonyítására, hogy valaki támogat egy ügyet és a többi – jól megszerkesztett unalom. A jelöltek közötti ellentétek csak mintegy mellékesen bukkannak fel: szükség van-e deregulációra a hitelválság kezelésében?, mennyi esélyt kell adni a diplomáciának a konfliktusok feloldásában? – a második vitában ezeken kívül nem is volt élesen kirajzolódó ellentét.

Aki csak (magyar) újságcikkekből tájékozódik a vitákról, talán napirendre tér felettük azzal, hogy a politika unalmas, nincs ebben semmi különös. De mit jelent az, hogy egy politikai vita unalmas, hogy haszontalan fecsegés és visszafogott fröcsögés? Azt – s ennek a súlya csak e másfél órákat végigszenvedve érezhető igazán –, hogy a demokratikus államgépben, ami a szavazatokat politikai hatalommá alakítja akadozik, kijár, zörög valami. A jelöltek visszautasítják, hogy megfogható álláspontokat foglamazzanak meg, amiknek összeütközéséből esetleg valami olyasmi születhetne, amire egyikük sem gondolt; az egész vita, az egész kampány nagy ívben kikerüli azt a leghétköznapibb demokratikus elképzelést, hogy beszélgetni – lehet.

*

Számtalan, sokszor felmérésekkel megalapozott írást olvashatunk arról, hogy a választókat mennyire nem érdeklik tények és érvek. Andrew Halcro, korábban republikánus képviselő, 2006-ban függetlenként indult Sarah Palin ellen az alaszkai kormányzóságért. Az alelnökjelölti vita előtt írt cikkében egy akkor talán mellékesnek tűnő mozzanatra emlékszik vissza:

A jelöltek közül Palint érdekli a legkevésbé a beszélgetés mint demokratikus intézmény. Aki végignézte a Katie Couricnek adott interjúit, az tudja mire gondolok, aki nem, annak csak egy példa. A kérdés nem lehetne egyszerűbb: Milyen újságokat, magazinokat olvasott rendszeresen, mielőtt alelnökjelölt lett? Palin erre sem képes konkrét választ adni, csak annyit mond, „bármit, ami elém került”, a védekezésből pedig rögtön átmegy támadásba, és azt mondja, Couric arra célzott a kérdésével, hogy Alaszka elmaradott térség, ahova még a világ hírei sem jutnak el.

Palinnek, mint minden fundamentalista hívőnek, komoly problémái vannak a demokratikus alapelvekkel, mindenekelőtt azzal, hogy nem kinyilatkoztatásokkal találjuk fel, hanem rákérdezéssel találjuk meg az igazságot. A vita során megjegyezte, hogy a média szűrője nélkül kívánna szólni az amerikaiakhoz, ezért nem válaszol úgy a kérdésekre, ahogy azt Biden vagy a moderátor várja. A váratlan kérdések csak összekuszálják az önmagáról rajzolt kép vonalait.

*

A képét, ami már eleve karikatúra. A Saturday Night Live írói egy az egyben átemelhettek egy hosszú mondatot a Couric-interjúból az azt parodizáló jelenetbe. Újabb bizonyíték Poe törvényére (a fundamentalizmus bármely paródiája – legalább egyesek számára – megkülönböztethetetlen lesz ez eredetitől).

Állítólag Palin maga is fel fog lépni az SNL-ben. Az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy politikusok talkshow-kban és más humoros programokban lépjenek fel. Ez két dolgot is jól mutat: hogy a politika a szórakoztatóipar egyik ága, amely a világról szóló elfogadható narratívák kidolgozása helyett leginkább sablonos karakterek megalkotásával foglalkozik, valamint hogy a média szűrője igencsak szakadozott, ha megengedi, hogy politikusok tegyék be a lábukat oda, ahol a nyilvános képüket megpiszkáló szatírák készülnek, ezzel mintegy jóváhagyva őket, s felvizezve komolyságukat.

Ajánlott olvasnivaló Matt Taibbi írása Palinről.

A keze a nyomógombon
Pihent és várta,
Hogy mondjon
A belső hang olyat…
Kispál és a Borz: Pistike (a Malév gépen)

Az amerikai elnökválasztási kampány korai szakaszában, amikor még több tucatnyi jelölt ülte körbe a vitaasztalt, az újságírók egyik kedvelt kérdése hozzájuk az volt, hogy „Hisz-e ön az evolúció elméletében?” (A kérdés persze helyesen úgy hangzik, hogy érti-e ön az evolúciós elméletet.) Mivel a politikai kampányok első áldozata a konzisztencia, lenyűgözőnek találtam – s, gondolom, az amerikai ateista választók is –, hogy a válaszok alapján az ember olyan egyszerűen szűkítheti az elfogadható jelöltek körét, ahogy elektromos készülékek hibáinak okaira jön rá a használati útmutató segítségével. Ha valaki olyan mértékben képes saját meggyőződését fenntartandó figyelmen kívül hagyni tényeket, amennyire az az evolúció elutasításához szükséges, arra nem lehet felelős döntéseket bízni. Ez persze csak hüvelykujjszabály (a szemberfordítható hüvelykujj szabálya, ha úgy tetszik), az, hogy valaki kreacionista nem feltétlenül jelenti, hogy más kérdésekben is logikai és morális vakvágányokra zökken, de azért jobb élni a gyanúperrel.

A legszélsőségesebb jelölt akkortájt Mike Huckabee volt, aki jelentős bázist épített ki március elejéig, amikor végre visszalépett. Valószínűleg épp e – McCainnel kapcsolatban megosztott – bázis miatt, valamint mert a dolgok rosszabbodásának nincs határa, a republikánus elnökjelölt egy másik mosolygós vallási fanatikust választott alelnökjelöltjének.

Sam Harris szerint „Sarah Palin jelölésével politikánk ostobasága odáig jutott, hogy veszélybe sodorta nemzetünket”. G. W. Bush (és T. Blair) háborús retorikája is épp elég vallásos elemtől nyögött („a gonosz valódi” soundbite jut most hirtelen eszembe), de Palin még tőlük, a vallásos extrémizmus szakadékának szélén állóktól is jókora ugrásra van.

Ha a hetvenkét éves McCaint megválasztanák, s a világvégét Palin szerint nagy elánnal tervezgető Isten magához szólítaná, az amerikai hadsereg olyan főparancsnok irányítása alá kerülne, aki a nemzetközi politika színpadán János Jelenéseit használná súgópéldányként. És még ha a második felvonás közepén rá is jönne, hogy senki nem megy sehova, akkor már késő lesz.

Az Apokalipszis-várókról, s arról, hogyan befolyásolják a konfliktusokat szerte a világban a Doomsday Code c. másfél órás riportfilmből (Chanel 4) sok mindent meg lehet tudni (több példányban is megvan, valamelyiknek működnie kell).

Bár a magyar választási rendszer viszonylag kiegyensúlyozottnak számít, mivel az egyéni mellett a listás mandátum fogalmát is ismeri, s így a töredékszavazatok egy részét megmenti, érdemes megismerkedni más módszerekkel is, és elgondolkodni azon, nem lenne-e valamelyik megfelelőbb a politikai játszótéren játéktéren mostanra kialakult helyzetben. Vagyis hogy nem lehetne-e valahogy matematikai eszközökkel két kisgömböc nagypártunk parlamenti helyeit csökkenteni, és több esélyt adni a kisebb pártoknak.

Van azonban egy nulladik lépés is, mielőtt választást reformálunk: fel kell frissítenünk a választható pártok, politikusok körét, mert hiába számolunk máshogy, ha ugyanazokat a balfaszokat számoljuk, mint eddig is.

A jelenlegi kvázi-kétpártrendszer mozdulatlanságra kényszeríti az egész közéletet, a tömegpártok szavazóinak közös nevezője, hogy utálják a másik oldalt (vagy épp félnek tőle), ami remek tartósítószer ehhez a befőtthöz. Nyilvánvaló, hogy új pártok kellenek, amelyek nem csinálnak viccet a népképviseletből azzal, hogy különböző platformon álló szavazókat terelnek össze négyévenként, hanem próbálják tartani magukat valamifajta (rég. vál.) elvekhez. Kell egy ténylegkonzervatív párt, egy szociáldemokrata párt, ami semutódja senkinek, egy baloldali liberális párt, egy jobboldali liberális párt, aztán kell egy zöldpárt, egy, ami a kisebbségek érdekeit képviseli, egy szögletes párt, egy kerek párt, egy felirati párt, Nógrádban egy tópárt, meg minél több szélsőséges párt, kibékíthetetlen ideológiai ellentétekkel, hogy ötvennél több komcsi vagy náci még véletlenül se jöjjön össze egyszerre.

No de: Nem tudom, tudja-e az olvasó, miből készül egy párt? Nos, amint azt Szünkellosz, a kiváló alkimista a 8. század derekán leírta (azóta elveszett, de számos utódja idézeteiből elég jól rekonstruálható, A dolgokról című művében) a párt rengeteg pénzből készül, ezen kívül valamennyi szarból, egy kevés spermából, ólomból és tehéngyomor-őrleményből. Na most, az utóbbi összetevőket elég könnyen össze lehet szedni, még kellően nagy üstöt is találunk – ha más nem, ellopjuk az MSZP-székház alagsorában lévőt –, de a legfontosabb, a pénz megszerzése bizony komoly akadály. (Hogy tisztában legyünk a mennyiséggel: egy Szünkellosz-kommentár szerint az elérni kívánt taglétszám becsült testtömegének tízszeresét kitevő súlyú összeg a minimum.)

De még ha sikerülne is megszerezni azt a többmázsa pénzt, és elkezdenénk felépíteni pártunk imázsát, nem érné-e azt azonnali támadás azokon a fényes médiafelületeken, amikben az MSZP és a Fidesz szokta nagy megelégedettséggel nézegetni önmagát? Kaphatna-e egy feltörekvő kispárt elég percet és flekket, hogy elérje potenciális szavazóit, az egyik nagypárt (hallgatólagos) áldása nélkül?

És ha még valahogy enélkül is el tudnánk jutni szélesebb rétegekhez, vajon fel tudnánk-e kelteni párszázezer ember figyelmét? Hiszen egyáltalán nem foglalkoznánk olyan kérdésekkel, hogy a kommunistáknak a homlokán van-e a szarva, vagy a halántékán, illetve hogy a fasiszták csak kislányok máját fogyasztják-e holdtöltekor, vagy kisfiúkét is? Helyettük olyan, általa soha nem hallott dolgokkal csesztetnénk a választópolgárt, mint a külpolitika, meg hogy azután kéne adót fizetni, amit ténylegesen keres.

Annyira hadd ne legyek pesszimista: szerintem el tudnánk. Biztos vagyok benne, hogy van igény új pártokra, de nem látom, hogyan lenne esélyük a parlamentbe kerülni. Segítene-e, ha az egyik nagypárt szétesne, vagy az csak rosszabb helyzetet teremtene? Számítana-e valamit pusztán az ötszázalékos küszöb eltörlése? Hogyan illeszkedne ehhez az egészhez az országgyűlés létszámának csökkentése?

Vagy hagyjuk a francba az egészet, és sorsoljunk, mint régen a görögök?

Korábban Tóta W. kolléga írt egy másik, szimpatikus választási reformról, az ún. fehér kockáról.