madzag

Az iraki háború kezdetétől a George Bush elnök és a hadügyminisztérium legfelsőbb vezetői által naponta kézhez kapott hírszerzési jelentés borítóján Amerika fegyverei és katonái tűntek fel az első öbölháború televíziós közvetítései óta jól ismert romantikus-erotikus stílben ábrázolva: a naplemente vöröslő hasadékába döfő tank, fegyverüket átkulcsolva imádkozó gyalogosok, Szaddám lekonyuló szobra. A képekhez társítva idézetek a vérontásra eltökéltek évezredes irodalmi kincsestárából, a Bibliából.

Hogy egy súlyos döntéseket száraz adatokkal, óvatos következtetésekkel előkészítő dokumentumnak miért van egyáltalán szüksége illusztrált borítóra, nem tudom. Azon viszont nem lepődhet meg senki, aki csak egy kicsit is elmélyült a terror elleni háborúk miértjeiben, hogy az ötletgazda, Glen Shaffer tábornok, az egyesített vezérkar és a hadügyminiszter mellé kirendelt hírszerzési összekötő tiszt miért pont a Bibliából idézett és nem – teszem azt – az emberi testben a haslövéstől a halál beálltáig lezajló folyamatokat részletező orvosi könyvből. A GQ magazin által felfedezett borítók csak újabb (már-már szükségtelen) adalékot szolgáltatnak a háborúért felelős amerikai (és brit) politikai vezetés egyes tagjainak világképét uraló vallási eszmék felderítéséhez.

A háborúk persze elsősorban bonyolult gazdasági vállalkozások vagy politikai-stratégiai játszma kellékei (mint Irak) vagy annak a széles körben elterjedt optimista vélekedésnek a kivetülései, mely szerint fegyveres összecsapással hatékonyan lehet rendezni egy konfliktust (mint Afganisztán). A vallás talán nem volt jelentős tényező Amerika háborúinak kirobbantásában, de annál fontosabbá vált azok elbeszélésében. A valóságos gonosz elleni harc nem (csak) történelmi konfliktus, nem fejthető vissza egy kezdőpontig, mint a nacionalizmus által fűtött konfliktusok (az orosz-grúz adok-kapok történetében a felek megtalálhatnak egy eredeti agressziót, s ezzel az elbeszélésük átírhatóvá válik) – a jó és gonosz harca a történelmen kívülről ered (legalábbis a benne hívő vallásos elme számára, egyébként emberi találmány az is), és nem kérdőjelezhető meg. A Bush (és Blair és Shaffer tábornok és sokan mások) számára az apokalipszis felé haladó világtörténelem eseményei csak idézetek az Isten által előre megírt forgatókönyvből, s ahogy Joyce tisztelői járják be az Ulysses dublini helyszíneit, Bush gondolatban úgy járja be Babilont, olvasmányélményeivel eltelten, csak épp nem szappannal, hanem gránáttal a zsebében.

A bibliai idézetek használata ellen Shaffer tábornok több munkatársa is tiltakozott, egyikük szerint ha már akkor kiszivárogtak volna, ugyanolyan botrányt okoztak volna, mint Abu Ghraib. A rosszallásukat (persze csak zárt ajtók mögött) hangoztatók legtöbbje nyilván szintén keresztény volt, csak épp a Bibliát nem olvasták szó szerint, és nem gondolták, hogy Isten által elrendelt keresztes hadjáratban vesznek részt. De vajon milyen élesen áll szemben a visszafogottabb hívők világnézete Bush extrémizmusával? Bush kertelés nélkül kimondta, hogy az emberiség két részre oszlik: azokra, akik „velünk” vannak és azokra, akik „ellenünk”. Moderáltabb hívők általában nem ilyen nyersek, gondolom, érzik, hogy van valami felháborító abban az (egyáltalán nem szélsőséges, hanem alapvető keresztény és muszlim) tanításban, hogy az Utolsó Ítélet nevű kirakatperben csak azt veszik majd figyelembe, a vádlott elfogadta-e az adott ideológiát vagy nem. Aztán: A visszafogottabb hívők ugyan nem gondolják, hogy Isten a világtörténelem minden mozzanatát személyesen felügyeli, de nem fosztják meg teljesen az irányítástól, úgyhogy mégiscsak politikai tényezővé válik, a hatalom megfellebbezhetetlen és kiismerhetetlen végpontjává, akinek nézőpontjából az emberi moralitás számára elfogadhatatlan tettek is állítólagos értelemmel bírnak.

A vallásos illusztrációkkal ellátott elbeszélés ugyanúgy be- és elfogadhatóvá, kezelhetővé teszi a háború parttalan, véres ostobaságát, mint ahogy a televíziók videójátékokat idéző képei. Mindegyikből hiányzik az áldozatok valódisága: az egyikben a gonosz sötétségében rejtik el őket, a másikban az éjszakáéban. A célpontjához közeledő robotrepülőgép kamerájából isteni a kilátás, a távolról mutatott fehér villanások pedig mi mások lennének, mint a hatezer évvel ezelőtti ősrobbanás szerény utánzatai.

A televíziót könnyű kikapcsolni vagy figyelmünk hátterébe utasítani, az isteni elbeszélőt sokaknak egyszerűen lehetetlen. Pedig ahhoz, hogy a vallásos fikcióval átszőtt konfliktusok véglegesen lezárhatóak legyenek nem csak a szélsőségesektől kell megszabadulni – ahogy azt Tony Blair képzeli –, hanem a szélsőséges vallási ideáktól, mint a kettéosztott túlvilág és a politikailag aktív, az emberek iránt érdeklődést mutató, mitöbb jelentős irodalmi tevékenységet is kifejtő Isten.

Ötven, vallással kapcsolatos idézet Bushtól (egyben a kép forrása).

(via Daylight Atheism)

A keze a nyomógombon
Pihent és várta,
Hogy mondjon
A belső hang olyat…
Kispál és a Borz: Pistike (a Malév gépen)

Az amerikai elnökválasztási kampány korai szakaszában, amikor még több tucatnyi jelölt ülte körbe a vitaasztalt, az újságírók egyik kedvelt kérdése hozzájuk az volt, hogy „Hisz-e ön az evolúció elméletében?” (A kérdés persze helyesen úgy hangzik, hogy érti-e ön az evolúciós elméletet.) Mivel a politikai kampányok első áldozata a konzisztencia, lenyűgözőnek találtam – s, gondolom, az amerikai ateista választók is –, hogy a válaszok alapján az ember olyan egyszerűen szűkítheti az elfogadható jelöltek körét, ahogy elektromos készülékek hibáinak okaira jön rá a használati útmutató segítségével. Ha valaki olyan mértékben képes saját meggyőződését fenntartandó figyelmen kívül hagyni tényeket, amennyire az az evolúció elutasításához szükséges, arra nem lehet felelős döntéseket bízni. Ez persze csak hüvelykujjszabály (a szemberfordítható hüvelykujj szabálya, ha úgy tetszik), az, hogy valaki kreacionista nem feltétlenül jelenti, hogy más kérdésekben is logikai és morális vakvágányokra zökken, de azért jobb élni a gyanúperrel.

A legszélsőségesebb jelölt akkortájt Mike Huckabee volt, aki jelentős bázist épített ki március elejéig, amikor végre visszalépett. Valószínűleg épp e – McCainnel kapcsolatban megosztott – bázis miatt, valamint mert a dolgok rosszabbodásának nincs határa, a republikánus elnökjelölt egy másik mosolygós vallási fanatikust választott alelnökjelöltjének.

Sam Harris szerint „Sarah Palin jelölésével politikánk ostobasága odáig jutott, hogy veszélybe sodorta nemzetünket”. G. W. Bush (és T. Blair) háborús retorikája is épp elég vallásos elemtől nyögött („a gonosz valódi” soundbite jut most hirtelen eszembe), de Palin még tőlük, a vallásos extrémizmus szakadékának szélén állóktól is jókora ugrásra van.

Ha a hetvenkét éves McCaint megválasztanák, s a világvégét Palin szerint nagy elánnal tervezgető Isten magához szólítaná, az amerikai hadsereg olyan főparancsnok irányítása alá kerülne, aki a nemzetközi politika színpadán János Jelenéseit használná súgópéldányként. És még ha a második felvonás közepén rá is jönne, hogy senki nem megy sehova, akkor már késő lesz.

Az Apokalipszis-várókról, s arról, hogyan befolyásolják a konfliktusokat szerte a világban a Doomsday Code c. másfél órás riportfilmből (Chanel 4) sok mindent meg lehet tudni (több példányban is megvan, valamelyiknek működnie kell).

Aki szeret az ilyen dolgokon röhögni és kétségbeesni, az biztos emlékszik: amikor tavaly bibliai aszály pusztított az USA déli államaiban, Georgia kormányzója imára szólította a lakosokat, ő maga pedig vagy száz meghívott körében az állam törvényhozásának székhelye előtt rendezett ünnepélyes könyörgést – s láss csodát, másnap esett is. Az elképesztő eseményről – ki látott már november közepén esőt? – érdemes megnézni a Fox News beszámolóját. (Figyeljük meg az elfogultság legkisebb metakommunikációs jele nélkül feltett újságírói kérdést: „Coincidence?!”, és fontoljuk meg a georgiai képviselő Isten mindenhatóságáról szóló tanítását: „he controls the entire weather pattern for the entire universe”.)

A ráhangolódás után talán már könnyebben emészthető ez a hír: június végén az ohiói Toledo hetednapi adventistái a benzinárak csökkenéséért kezdtek imádkozni. Rocky Twyman szervező szerint: „Bush nem tudja megoldani. McCain és Obama sem tudja. Istenhez kell fordulnunk. […] Hiszünk benne, hogy az imádság a válasz az élet bármely problémájára. Úgy hiszem, Isten így közli velünk, hogy ne saját magunkra támaszkodjunk, hanem Benne bízzunk.” A Pray at the Pump Movement (Imádkozz a Pumpánál Mozgalom) bejárja az ország benzinkútjait, július elején pedig a szaúdi nagykövetség elé is ellátogattak. Twyman szavai jól mutatják, hogy amikor olajfüggőségről beszélünk, az pontosan úgy értendő, mint a drogfüggőség: „Az amerikaiak nagyon megszenvedik ezt a válságot. Arra lenne szükségünk, hogy a szaúdiak fél évig legalább napi 1,2 millió barrel olajat küldjenek, amíg mindent rendbe tudunk hozni az országban. […] Ha csak ennyit meg tudnának tenni, az átsegítene minket a válságon.”

*

Egy felmérés szerint az amerikaiak 31 százaléka gondolja, hogy havonta legalább egyszer „határozott és konkrét választ kap egy imában megfogalmazott kérésre”. Arról nincs adat (még a teljes jelentésben sem [pdf]), hogy összesen mennyi kéréssel zaklatják az Urat egy hónap során, úgyhogy kénytelen leszek találgatni. Ha jól sejtem, az úgy van, hogy bizonyos kéréseket (egészség, pénz, boldogság) az ember kapásból beikszel a beadványokon, szinte oda se figyelve, ahogy a szeretne-e hírlevelet kapni mellől szedjük ki a pipát. Mondjuk, hogy ezek mellé minden napra jut egy-egy konkrét kérés (add, hogy Bartimaeus Jr. megnyerje a betűző versenyt!), az harminc egy hónap alatt, de hogy biztosan alábecsüljük, mondjunk huszat. Húszból egy teljesített kérelem: az Imaügyi Hatóság legfeljebb néhány afrikai és közép-ázsiai országban számítana jól működő bürokratikus intézménynek.

(A 30:1 arány egyébként pont alátámasztja J. E. Littlewood brit matematikus kétes komolyságú számítgatásait. Nevezzük csodának azt az eseményt, aminek egy a millióhoz az esélye – mondja. Egy ember úgy 35 nap alatt tapasztal meg egymillió dolgot (hm?), tehát egy hónap során egy darab csodának menetrendszerűen be kell következnie.)

A. J. Jacobs szereti a vaskos kihívásokat. Pár évvel ezelőtt végigolvasta a harminckét kötetes, negyvennégy millió szavas Encyclopædia Britannicát, és egy négyszáz oldalas könyvbe kivonatolta a legérdekesebb és legmókásabb infókat, személyes hangvételű megjegyzésekkel kísérve.

Következő vállalkozása szintén a tudás szélsőségeiről szól, s az USA egyik legaktuálisabb intellektuális problémája, a fundamentalista keresztények szószerinti bibliamagyarázata körül forog. Jacobs kigyűjtötte a Bibliában lévő összes szabályt (több mint hétszáz), és egy éven keresztül próbált azok betartásával élni, amennyire csak lehetséges volt. A szombatot megtartani, vagy fehér ruhákat viselni természetesen nem volt nehéz, a bagoly-, gólya- vagy denevérevéstől is sikerült valahogy tartózkodnia, és – bár roppant kellemetlen volt – a hajának kerekdedre nyírását és a szakálla végének elcsúfítását is meg tudta állni.

Ami a bálványok összetörését illeti, a köztéri szobrokat sajnos békén kellett hagynia és be kellett érnie felesége Oscar-díj másolatának szétzúzásával, a házasságtörők megkövezését pedig kénytelen volt jelképes kavicsdobálássá szelidíteni (és még ehhez is kellett az áldozat beleegyezése):

Teljesen rendjén való a bibliai szabályok közötti válogatás – vonja le a tanulságot Jacobs –, „csak a megfelelőeket kell kiválasztani: a könyörületességről, megbocsátásról és háláról szóló részeket előnyben részesíteni a gyűlöletről és intoleranciáról szólókkal szemben”. Arra sajnos már nem lyukad ki – persze a célja a világnézettől független szórakoztatás, nem pedig a vita –, hogy ezzel pont a vallástól függetlenül is létező morál létét sikerült bebizonyítania; és így az sem elvont értelemben igaz, hogy a kísérlet egy éve alatt „a vallás struktúrát, szilárdságot, rögzítettséget biztosított” az életében – hiszen az már korábban is ott volt –, a vallás épp csak a szigorú gyakorlati kivitelezésben segített. Vagy várjunk csak – még abban sem: a bibliai szabályok betartása mögött ugyanis nem állt vallási elhivatottság, egyszerűen csak elhatározás kérdése volt.

(via Friendly Atheist)

Az edinburgh-i hercegnek nincs épp terhére, hogy egy csendes-óceáni szigeten istenként tisztelik. Látogatása után pár évvel szerzett tudomást a kultuszról a gyarmati hatóság vezetőjétől, akinek javaslatára egy hivatalos portrét küldött a falusiaknak. Azok viszonzásképp egy bottal ajándékozták meg, hogy Fülöp is a hagyomány megkívánta módon ölhesse le a disznókat a szertartás előtt. Fülöp azóta még két képet küldött – az egyiken a malacnyuvasztóval látható -; a becses felvételeket a törzs főnöke őrzi, akinek neve valamilyen posztmodern véletlen folytán Jack Naiva.

További olvasnivaló: élménybeszámoló ugyanazon sziget másik cargo cult-figurájáról, John Frumról.

(via 3quarksdaily)

Nagyszerű hétvégi elfoglaltságot találtunk barkácsoláshoz kedvet érző olvasóinknak: ha a fűszeres polccal már végeztek, J. M. Spear útmutatása alapján elkészíthetnek maguknak egy istent. Ne tessék aggódni, nem kell beolvasztani az asszony aranyfüggőit, viszont rézre szükségük lesz.

Az 1804-ben, Bostonban született John Murray Spear 24 évesen lett az amerikai univerzalista egyház lelkésze. 1830-tól a massachusettsi Barnstable-ben hirdette az igét, valamint haladó nézeteit a rabszolgaságról, a nők jogairól és az önmegtartóztató életmódról. A városkában elég jól viselhették a felvilágosult papot – nem úgy, mint Portlandben, ahol 1844-ben egy abolicionista beszéde után a tömeg félholtra verte –, mert több mint tíz évig dolgozhatott ott. Miután a negyvenes évek végén elhagyta a gyülekezetet, pár kitérő után Bostonba költözött, ahol a földalatti vasútnak nevezett, a rabszolgák Kanadába szökését segítő hálózat egyik szakaszát működtette, valamint a börtönök életkörülményeinek javításáért és a halálbüntetés eltörléséért kampányolt.

Eközben, egy kicsit nyugatabbra, az Ontario-tó partján megszületett a társasági összejövetelek új kedvenc időtöltése, a spiritualizmus. Eddigi pályája alapján némileg váratlanul Spear is a gyorsan terjedő mozgalom hatása alá került, 1851-ben kilépett az egyházból, és lánya, Sophronia segítségével médiummá képezte magát. Jóllehet oly prominens szellemekkel került kapcsolatba, mint Emanuel Swedenborg, Benjamin Franklin vagy az univerzalista egyház alapítója, John Murray (akinek üzeneteit könyvben is kiadta), nem volt nagy sikere. Az áttörést végül az automatikus írás elsajátítása hozta, amivel az Elektricizálók Társaságának (Band of Electricizers) utasításait kezdte lejegyezni. A filantróp szellemek által alapított, s a megboldogult Benjamin Franklin által vezetett társaság a technológia vívmányait felhasználva kívánta felemelni az emberiséget, s társszervezeteivel (Healthfulizers, Educationalizers, Agriculturalizers, Elementizers és Governmentizers) egyetemben végső célja „az isteni társadalmi állapot e földön való megteremtése” volt.

Az elektricizálók súgta első feladat az Új Messiás megépítése volt, mely „új élettel és vitalitással tölt majd meg minden élőt s élettelent”. A munka helyéül a Bostontól északra fekvő Lynn területén lévő High Rock nevű dombot szemelték ki. Spear és társai a Hutchinson-család közeli fészerében láthattak munkának 1853 októberében.

Kilenc hónap alatt Spear kétszáz kinyilatkoztatást jegyzett le a felhasználandó anyagokról, valamint a részek megfelelő kiképzéséről és összeszereléséről.

Még valamiféle ki- és belégző szerkentyű és egy lendkerék is volt ezen az emberi test mintájára összeállított, és leginkább talán motorra emlékeztető szerkezeten, mely egyébként csak egy működő modell volt. A felhasznált anyagok ára így is kétezer dollár volt (egy lelkész akkoriban úgy hatvan dollárt keresett havonta) – az igazi, soha el nem készült Megváltó megépítésének költsége húszezer dollárra rúgott volna.

Na és hogy mit tudott az isteni masina? A szerkezetet először kevés árammal töltötték fel, melytől enyhén vibrálni kezdett. Ezután a kiválasztottak egyenként a közelébe léptek, hogy emeljék a vibráció erősségét. Utolsónak a testére fémlemezeket, szalagokat és drágaköveket aggató Spear következett, aki óvatosan megérintette a gépet és transzba került. Egy jelenlévő clairvoyant „fénycsóvát, mintegy köldökzsinórt” látott a gép és Spear között, de más érdemleges nem történt. Később azonban a társaság egyik tagja, akinek személyazonosságát titokban tartották, s csak az Új Máriáként hivatkoztak rá, terhesség jeleit kezdte mutatni. A szellemek utasították, hogy járuljon a gép elé, ahol lefeküdt, s két órán keresztül szülési fájdalmai voltak. Miután végetértek, felkelt, megérintette a gépet és az megmozdult. Az esetet azonban a spiritualista kiadványok eltúlozták, a szemtanúk többsége csak alig észlelhető mozgásról számolt be, és meglehetősen csalódott volt.

A Spear iránti figyelem megcsappani látszott, így a szellemek azt találták ki, hogy a Messiást szét kell szerelni, és a New York állambeli Randolph-ba szállítani, ami az elektromosság szempontjából kedvezőbb hely. Az itteni kísérletre azonban már nem került sor, mert a raktárba, ahol a szétszerelt Megváltót tárolták betörtek, az alkatrészeket megrongálták, összezúzták; a feltámasztása reménytelen volt.

Forrás: Robert Damon Schneck John Murray Spear’s God Machine c. cikke a Fortean Timesban. J. M. Spear életéről bővebben lásd a Dictionary of Unitarian and Universalist Biography cikkét.

(via Cynical-C; pic by Jeff Kramer)

A vitákban, melyek odáig laposodnak, hogy a felek azon végső érvhez fordulnak: „márpedig ez igaz, mert le van írva itt és itt”, a két leggyakrabban megidézett tekintély az újság és a Biblia. E tekintélyüket (illetve – fontos pontosítás: – tekintélyük megkérdőjelezhetetlenségét) azzal nyerik, hogy olvasóik nem szentelnek különösebb figyelmet létrejöttük körülményeinek. Az újságoknál (legalábbis a napilapoknál) fontos szem előtt tartani, hogy a szerkesztésükben különféle mértékű politikai szándék is érvényesül, a Bibliánál pedig – nos, tulajdonképpen ugyanezt, kiegészítve e szándék történelmi környezetével.

A BBC Four másfél órás ismeretterjesztő filmje* három pont köré gyűjtve mutatja be azokat az Újszövetségből kihagyott szövegeket, amelyek valahogy átvészelték az évszázadokat.

(1) Tamás evangéliuma például egy urnában maradt fenn a híres Nag Hammadi-i leletek egyikeként. Narratív kerete nincsen, csak Jézusnak tulajdonított mondásokat tartalmaz, köztük számos olyat, amelyek a négy újszövetségi evangéliumban is felbukkannak. Hogy akkor miért nem került közéjük? Rögtön a kezdősorból kiderül: „ezek a titkos szavak, amiket az élő Jézus mondott”. A titkos, csak kevesek számára hozzáférhető, kevesek által felfejthető tudás nem olyasmi, amivel széles körben el lehetne terjeszteni egy vallást; nem véletlen, hogy a marketingesek között napjainkban is igen kevés gnosztikust találunk.

(2) Szintén akadálya volt a vallás mainstreammé válásának, hogy az ókeresztény underground szubkultúra haladóbb eszméket vallott a társadalmi nemekről, mint a külvilág. Mint azt (például) a Róma alatti katakombákban található freskók mutatják, a nők a férfiakkal egyenlő tagjai voltak a közösségnek (mondjuk egy szűk helyen összezárva nehéz is lett volna fenntartani bármilyen más struktúrát). Sőt Fülöp evangéliuma és Mária evangéliuma alapján még az sem elképzelhetetlen, hogy a mozgalom második embere is egy nő volt. Hogy pontosan milyen volt Mária Magdolna és Jézus kapcsolata, a szövegek töredékessége miatt eldönthetetlen, de e két evangélium kanonizációja szempontjából nem is számít: a határozott, erős nőalkot tartalmazó történeteknek akkor nem volt keletje, tessék majd úgy jó másfél évezred múlva próbálkozni.

(3) Jézus legközelebbi tanítványává tehát Pétert léptették elő, jóllehet a bibliaszerkesztő bizottság nem igazán kedvelte őt, mivel egy teljesen használhatatlan anyagot tett le az asztalra. A neve altt futó evangélium doketista elképzeléseket tartalmazott, vagyis azt állította, hogy Jézus teste, melyben a világ számára megjelent, nem fizikai létező volt, csupán látszat. A Krisztus születése utáni kétezredik év körül a Wachowski testvérek ugyanebből az alapötletből egy nagy rakás pénzt csinálnak, a Biblia azonban olyan közönségnek készült, mely épp csak egy-két generációra volt mártírhalált halt felmenőitől, és nem tudta volna hova tenni, hogy a Megváltójuk csöndben függ a kereszten, merthogy egyáltalán nem érez semmit.

*

Jó, jó, az Újszövetséget idősödő férfiak állították össze, azzal a céllal, hogy minél sikeresebbé tegyék a vallásukat: ez aztán a nagy felfedezés – mondhatnánk. Nos egyeseknek, akiket az angol literalist alapján saját használatra szó szerint vevőknek fordítunk,** valóban nagy felfedezés lehetne, ha a felfedezés mint olyan iránt bármiféle érdeklődést mutatnának.

* Törölték, talán majd felbukkan még. Lehet találni egy gyengélkedő torrentet, de az egy kétcédés változat – ha gondolod, próbáld meg, de annyira azért nem izgalmas, hogy érdemes lenne kivárni, amíg lejön.

** Fundamentalistáknak nevezni őket a bölcs Wikipédiának nem tetsző dolog lenne, ezért nem tesszük: „It is important to distinguish between the „literalist” and Fundamentalist groups within the Christian community. Literalists, as the name indicates, hold that the Bible should be taken literally in every part. […] Many Christian Fundamentalists, on the other hand, are for the most part content to hold that the Bible should be taken literally only where there is no indication to the contrary.”